Fiús lányok, férfinők

„– Bocsánat, uram, miért hord ön ékszereket?
– Mert nő vagyok... Vagy nem látja, hogy nadrágban járok?”
Ez a butácska párbeszéd nem egy Rejtő Jenő-paródiából való (és nem is egy mostanra sajnos el nem kallódott Rejtő-kéziratból), hanem a Horthy-korszak egyik ünnepelt hírlap- és színdarabírója, Lakatos László regényéből. Amely tudományos-fantasztikus mű A jövő házassága címmel jelent meg 1927-ben, elgondolt közönsége pedig a műveltnek látszani vágyó és ezért közepes erőfeszítésekre hajlandó középosztály volt. (Ám hiába. Nem elég műveltnek látszani, de annak is kell lenni.)
Ám hogy ki olvasta egykor a regényt, témánk szempontjából semmit sem számít. Témánk ugyanis nem a műveltség (ezért személyesen van szerencsém kezeskedni), hanem az erkölcstelen nő, a végzet asszonya, illetve a fiús lány és a férfinő. Tehát azok az önálló vagy csak nem gyámoltalan nők, akiktől a férfiak tartottak, és akiket ezért veszélyesnek vagy természetellenesnek ábrázoltak. Akik sikeresek voltak, akik a három K-n kívül (Kirche, Kinder, Küche) más iránt is érdeklődtek. Akik nők és emberek kívántak lenni – ami Szabó Dezsőt annyira felbőszítette, hogy Az elsodort falu című regényébe is beleszőtte: vannak olyan divatmajmok, akik írásaikban a nőket is embernek nevezik.
Témánk tehát az „embernők” megjelenése Magyarországon, egészen pontosan a Horthy-korszakban – és ezért egy pillanatra nézzünk is vissza Lakatos László írására. Amely a hanyatló és amerikanizálódó Európában: így az amerikai stíljegyeket viselő és dzsesszzenére élő Velencében kezdődik, ahol testüket árusító és (vagy?) nőies férfiak (a „frakkos flirtbábuk”), no meg a fiús hajú, térdszoknyát, ingblúzt és sisakkalapot viselő nők jönnek-mennek. Innen a hirtelen álom a 22. századi amerikai császárságba ragadja hősünket, ahol – így a narrátor – az 1920-as évtized furcsaságai ad absurdum fokozva fordulnak elő. A nők ott már teljesen férfiasak: nadrágban járnak, több férjük van, és csak ritkán viselnek ékszert. Olyan ritkán, hogy a regény hőse – mint láttuk – össze is zavarodik, amikor meglátja: Boy, a nő ezekkel díszíti magát.
Az egyenlőséget akaró, azaz feminista nőkkel szemben – természetesen – nemcsak Lakatos engedett meg magának mikor olcsó, mikor kevésbé olcsó vicceket. Rejtő Jenő a vesztegzár alatt lévő Grand Hotel egyik szobájában elhelyezett egy „szikár, hosszú, ráncos, cvikkeres, ősz” tudós svéd nőt is; az indiai Lélek Mozgalom alapítóját és A női erkölcs nagysága és halhatatlansága című könyv (véletlenül) „régi feminista” szerzőjét. A szőke ciklonban pedig körülbelül másfél percig szerephez jut a portás, aki arról értekezik: a feminista mozgalom újabban ugyan követeli, hogy a portások szép pályáját is nyissák meg a nők előtt – de ez még a távoli jövő zenéje. Mert „ide, kérem, férfiak kellenek. Okos, tehetséges férfiak”.
És hogy egy köztudomásúan kifinomult úriembert is említsek felsorolásom végén: Szerb Antal egy helyütt, vélhetőleg stíluselem gyanánt, csak bajszos hermafroditáknak nevezte a női jogok első harcosait, akikkel ellentétben az első világháború utáni feministák már nőies nők. Akik nem akarnak olyanok lenni, mint a férfiak, és még azt sem ambicionálják, hogy csúnyák legyenek.
Ám abból is baj lehetett, ha a nő szép akart lenni, és emiatt divatos ruhákban akart járni, ékszereket hordani, magát (diszkréten) sminkelni. A Horthy-korszakban a rendes, művelt és erkölcsös nagylányoknak készített tanácsadó könyvek egy része szerint ugyanis Isten törvényeivel ellentétesek „a cinóbervörös, természetellenes ajkak” és az „utálatot” keltő „kimázolt arcok”, s helytelen, ha egy nő dohányzik. Budapesten a városházán az 1930-as évtized elején tiltották is mindezt: púdert és rúzst nem használhattak a tisztviselőnők, csak „egyszerű és komoly” ruhát viselhettek, és – a férfiaktól eltérően – nem dohányozhattak. Így gondolták védeni a nők és a férfiak erkölcseit, és óvni őket a flörtöléstől. Mondhatni: próbálták munkakapcsolatban tartani őket, s a férfiakat kimenekíteni az irodai femme fatale-ok karmai közül.
Pár évvel később a konzervatív hetilapban, az Új Időkben megkérdezték a kormánypárti országgyűlési képviselőnőt, Melczer Lillát: mit gondol az ilyesféle „kis hiúságokról”? Azt felelte: a társasági nő problémája nem az, hogy fontos neki a sminkje, az öltözködés, a divat. Hanem az, hogy csupán így tud értelmet adni az életének, és nem a munkáján keresztül. „Mennyivel komolyabb ember a dolgozó nő” – közölte –, aki eltartja a családját! Akit sem rosszabbá, sem jobbá nem tesz, ha például festi magát.
Így beszélt egy konzervatív lapban egy konzervatív képviselőnő. Akit arról is kérdeztek: helyesnek gondolja-e, hogy a nők választójogát korlátozni akarják, mivel az „egyszerű nő” nem ért a politikához? Amire azt válaszolta: az egyszerű nő valóban nem ért a politikához – ahogy az egyszerű fiatal férfi sem...
Melczer Lilla nem az a nő volt, aki engedte magát sodortatni az eseményekkel. 1918-ban, közel a harmincadik évéhez, elvált férjétől, és gyermekeivel visszaköltözött a birtokára. 1931-ben „konzervatív-keresztény” programmal, nem hivatalos kormánypárti jelöltként indult a választásokon, egy úgynevezett nyílt körzetben (ahol tehát nem titkosan folyt a választás), a hivatalos kormánypárti jelölt ellenében. Azaz a Bethlen István miniszterelnök helyi favoritját olyan választási körzetben kellett volna megvernie, amelyet a helyi közizgatás erőszakosan uralt. Nem is járt sikerrel. Ám Melczer és hívei botrányt csináltak: tiltakoztak, peticionáltak a csalások miatt, és ezért azután a győztes – elkerülendő azt a kínos helyzetet, hogy megfosztják mandátumától – önként lemondott. Az időközi választáson pedig, immár egyetlen jelöltként, Melczer nyert.
Hogy milyen honanya volt Melczer Lilla, azt most hagyjuk. Legyen elég annyi, hogy a képviselőházból a szociáldemokrata Kéthly Annát tartotta barátnőjének. Ha ülésezett az Országgyűlés, akkor a vejével közösen bérelt lakásban laktak, lévén mindketten képviselők. A választási kampányok alatt pedig versenyt ivott a férfi választóival, hogy komolyan vegyék, és tiszteljék benne az – embert? A férfinőt?

Sipos Balázs