Fékek és ellensúlyok nélkül
Ahhoz, hogy Magyarországon hosszú távú és stabil gazdasági növekedés, társadalmi fejlődés legyen, az innovációra kell összpontosítani – mondta Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter egy pedagógusnapi ünnepségen. Tény, hogy a kormány az uniós források sietős megcímzésével idén gyakorlatilag megduplázza a kutatásra, fejlesztésre és innovációra költhető kereteket. Az ország versenyképességének romlását azonban ez aligha állítja meg. Ami lassan ment tönkre, nem gyógyul gyorsan. A legjobb kutatók elvándorlása például folytatódik: a World Economic Fórum (WEF) adatai szerint az ország tehetségmegtartó képessége 144 ország közül a 118. helyen áll. Nemcsak a visegrádi országok, Románia és Bulgária után, hanem Guinea, Mianmar és Mongólia mögött.
– Legfeljebb olimpiai költésben lehetünk versenyképesek, de csak azért, mert a térségből más nem pályázik – így reagált egy, a nemzetközi innovációs viszonyokat kiválóan ismerő, de neve elhallgatását kérő forrásunk Orbán Viktornak a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlésén elhangzott kijelentésére. Eszerint a kormány célja, hogy Magyarország Közép-Európa legversenyképesebb állama legyen. Az adatok ismeretében e cél nyilvánvaló blöff, annak ellenére is hogy a miniszterelnök megígérte: a magyar állam az eddiginél sokkal többet, 2020-ig 1200 milliárd forintot szán kutatásra, fejlesztésre és innovációra (K+F).
A gyors felzárkózás teljesíthetetlen álom. A versenyképességi számítások azt bizonyítják, hogy e szempontból Magyarország szinte kizuhant a visegrádi térségből, és balkáni teljesítményt nyújtva Bulgária és Románia versenytársa lett. Sőt számos mutatóban már ezektől az országoktól is elmaradunk. A WEF összetett adatbázisában Magyarország a kínos 63. helyre csúszott, de az ország innovációs képessége a nemzetközi üzleti élet szereplőinek megítélése szerint egyenesen a 126. helyen áll Gabon és Moldova között. A Cseh Köztársaságnak a 28., Lengyelországnak a 67. hely jutott. Ukrajna a 82., Szlovákia a 89., Bulgária pedig a miénkhez képest még mindig előkelő 108. helyen áll.
A miniszterelnök persze nem a magyar adófizetők által megtermelt forrásokra gondolt, amikor azt mondta: a kormány 2016 és 2020 között 1200 milliárdot szán kutatás-fejlesztésre. A K+F teljes nemzetgazdasági költségvetése már 2014-ben is meghaladta a 440 milliárdot, ám ebben a számban benne foglaltatik a magáncégek növekvő részesedése és persze az uniós hozzájárulás, amelynek felzárkóztatási és kohéziós alapjait a statisztikák rendre az állami költségvetés részeként tüntetik fel. Ha ezt levonjuk, akkor a hazai büdzsé saját hozzájárulása 2014-ben a maga 0,57 százalékával Málta és Lettország után a legalacsonyabb volt az unióban. A „bőkezű” adományok forrása tehát az erőltetett ütemben, már a 2018-as választások előtt megcímzett uniós pénzek kiosztása lehet. Ennek hatékonysága azonban a tudomány világában igencsak kérdéses. Egyrészt kevesebb juthat a központi régióba, ahol a legnagyobb tudományos kapacitás áll rendelkezésre, másrészt a kutatás maratoni műfaj, ha 2020 után elapadnak a most lóhalálában lehívott források, akkor jelentős részük a szélbe szállhat.
Dr. Varga György közgazdász szerint a versenyképességet súlyosan veszélyeztető tényező, hogy egyre csökken a felsőoktatás K+F részesedése. Míg az uniós országok kutatási költésében az egyetemi világ részesedése 23 százalék, Magyarországon csak 13. Az EU-ban tíz év alatt 20,7 százalékkal nőtt a felsőoktatási kutatási ráfordítás, ám Magyarországon 13 százalékkal csökkent. Pedig egyértelmű az összefüggés: az az ország lesz versenyképes, amely nagyobb hozzáadott értéket termel. És ott termelnek nagyobb hozzáadott értéket, ahol magasabb az általános tudásszint. A képzés magas színvonalának pedig egyik feltétele az egyetemi K+F tevékenység. Unortodox hungarikum: miközben a magyar diploma megszerzése egyre többe kerül a diákoknak, a kutatási kapacitások egyre szűkülnek, ami folyamatosan rontja az oktatás színvonalát.
Cikkünk megírásához három, nemzetközi szinten is jegyzett tudóssal beszélgettünk. Értékes információval szolgáltak, de szimptomatikus, hogy nevük nyilvánosságra hozatalát nem vállalták. Ennek oka egyszerű: egyik jellemző kifogásuk a K+F hazai rendszerével kapcsolatban, hogy túlcentralizáltnak tartják. Úgy gondolják, hogy Pálinkás József kezében az általa felállított Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs hivatal élén túl nagy hatalom összpontosul. Az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok korábban MTA-hoz tartozó kereteitől kezdve az összes uniós K+F forráson keresztül a korábbi ágazati pénzek felett is ő rendelkezik. Félelmetes perspektíva kiesni kegyeiből, hiszen megszűnt a lehetőség, hogy ha az egyik szervezet nemet mond egy programra, akkor a másik még befogadhatja. Pálinkás mellett nem áll olyan független, kollektív ellenőrző testület, amelyet korábban minden hasonló szervezet fenntartott, és amely a különböző ágazatok és intézmények érdekeinek átlátható ütköztetését lehetővé tette – legalábbis csökkentve a színfalak mögötti különalkuk esélyét.
A fékek és ellensúlyok sokat emlegetett rendszere nálunk a tudomány világában sem működik. Igaz, vannak pályázati bírálók és tekintélyes külföldi tanácsadók, de a mai döntéseken nem csak az múlik, hogy X vagy Y kap pénzt. Az is, hogy a jövőben milyen ágazatok nyerik el a fejlődés esélyét. Ez pedig az elnök terepe maradt. Az igazság kedvéért érdemes hozzátenni: Pálinkás a tudomány világából jött, és személyében a kutatók garanciát látnak arra, hogy a K+F pénzek ne méltatlan baráti és rokoni zsebekbe vándoroljanak. Ettől azonban maga a rendszer még rossz marad.
A kutatás-fejlesztés világában a hivatalosság általában az inputtal, a ráfordításokkal foglalkozik, elégedetten számlálgatva a milliárdokat, míg az output, az eredményesség megítélése rendre elmarad – így vélekedik Dr. Varga György. Szerinte a teljesítmény egyik megbízható mércéje a szabadalmak száma. Ez pedig szomorú képet mutat: 2009 óta folyamatos a csökkenés. A nemzeti úton tett szabadalmi bejelentések száma az akkori 821-ről 2014-re 619-re csökkent. A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának évértékelőjén pedig elhangzott, hogy az itthon újonnan kiosztott szabadalmi oltalmak jogosultjainak 95 százaléka külföldi. Mindennek ismeretében aligha meglepő, hogy a magyar gazdaság világpiaci részesedése 2004 óta csökkent, miközben versenytársainké egyre növekszik: Románia megduplázta, de Lengyelország is az akkori érték 140 százalékára emelte. A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) adatai szerint a térség országai közül mi állunk legrosszabbul a hozzáadott érték mutatójában is: a magyar kivitel értékének 48 százaléka külföldön rakódott rá, míg Lengyelországban például ez az arány csak 32, Romániában pedig 24,4. Abban pedig, hogy 2016 első negyedévében a magyar gazdasági növekedés mutatójától (0,5 százalék – a megfelelő korrekciók után) csak Görögországé maradt el, bőven benne van a magyar innováció rendszerének kudarca is.
Pedig a kutatókon nem múlik.
