Egy primissima kétségei
A világon több mint négyszázmillió kutya él – csak az Egyesült Államokban 75 millió. A blökik kutatásaiban mégis Magyarország a világ vezető hatalma. Míg a századvégen az etológusok többsége elfordult a kutyától mint mesterséges fajtól, Csányi Vilmos úgy vélte, az ebek megfigyelése fontos tudományos eredményeket ígér, ha a gazdit sem zárják ki a munkából. A program 1994-ben kezdődött, és az idén bőséges termést hozott. A tekintélyes Science két publikációban is elismerte a magyar sikereket, és az ELTE ma már Miklósi Ádám vezette etológia tanszékének eredményeire támaszkodva a Harvard Egyetemen és a világ számos más helyén indultak kutyakutatások, Ausztráliától Japánig. De meddig őrizhető meg a magyar elsőség? BARÁT JÓZSEF egy fiatal magyar etológus dilemmáit követi nyomon.
Egy filmecske híre futótűzként terjedt az internetes videoportál látogatói között: ha jót akarsz röhögni, ezt nézd meg! Így több mint százezren látták a kísérletet: a falatozó belga juhászt egyáltalán nem érdekli a mellé helyezett kis AIBO kutyarobot, míg az bele nem gyalogol az ennivalójába. Akkor viszont dühösen fellöki, amit velőtrázó sikoly kísér.
– Érthető, hogy sikoltottam – meséli az etológus Enikő, akinek ösztöndíjasként ez volt az első kísérlete a Sony párizsi AIBO laboratóriumában. – A robot kétmillió forintos érték, jól néztem volna ki, ha már a kutatás első percében tönkreteszem!
2001 volt. Még két év kellett ahhoz, hogy Enikő elnyerje az American Psychological Association fődíját közleményével arról, hogy a kutyák jutalom nélkül, pusztán gazdájuk megfigyelésével is képesek megtanulni eszközök használatát. Ám a 25 éves magyar lány már Párizsban is tapasztalt kutató volt: elsős biológushallgatóként addig kuncsorgott, amíg a kutyaprogram résztvevője nem lehetett.
A Youtube-os videónak két következménye lett. A képsor egy német listán az „év leghülyébb kísérlete” díjat nyerte el, később pedig Enikő tanszékét – épp az AIBO-felvételek alapján – meghívták az EU 7-es keretprogramjának abba a projektjébe, amelynek célja, hogy a tudósok érzelmi intelligenciával is bíró, hosszú távú kapcsolat fenntartására képes robotokat építhessenek.
A Frankenstein-dilemma. Enikő tehát manapság azon fáradozik, hogy a kutya viselkedéséből leszűrje a jegyeket, amelyek ezt az állatot számunkra oly kedves társsá teszik, és ezeket a programozóknak másolásra ajánlja fel. Ért az informatikusok nyelvén, hiszen az ő tanácsai is benne voltak abban, hogy lehetővé vált tanítható, tehát egyedi, a gazdájuk által formált viselkedést mutató AIBO-k építése. A jövőben öregek, betegek, fogyatékosok mellett egyre több elektronikus segítőtárs lesz, fontos tehát, hogy a robot ne valami rideg, fémes műszer, hanem elviselhető, sőt akár megszerethető társaság is legyen. Enikőt, egy hatéves ikerpár anyukáját azonban nyugtalanítja annak lehetősége, hogy a kutatócsoport munkája alapján akár olyan dajkagépet építhetnek, amely nemcsak a gyermek megfigyelésében és ellátásában segít, de játszik is a kicsivel, énekel neki, szórakoztatja, filmeket vetít, azaz látszólag szinte feleslegessé teszi a szülőt.
– Hová vezet, ha gyerekeinket robotokkal neveltetjük fel? Nem csőd ez? – töpreng a kutató.
A nemi szerep dilemmája. – A tudomány olyan, mint a vadászat – meséli Enikő. – A vad a publikálható eredmény. Az evolúció úgy formálta az embert, hogy a férfiak vadásznak, a nők meg gyűjtögetnek, közben csevegnek, társadalmi életet élnek, a gyerekekkel foglalkoznak. (A környékről persze minden vad elmenekül.) Vannak olyan nők – mint én –, akik mégis elmennek vadászni, mert jobban értékelik a zsákmányt és a vadászat izgalmát, mint a csevegést. Csakhogy amikor a vad megugrik, akkor a nőnemű vadásznak hirtelen eszébe jut, hogy haza kellene rohannia a gyereket megetetni, lefektetni, főzni, és – uramisten, döbben rá – nem is gyűjtögetett aznap...
Szóval, nem igaz, hogy ma már ugyanolyan könnyű nőként kutatni, mint férfiként. Enikő ikrei tizenegy naposak voltak, amikor végre megkapta az áhított posztdoktori állást: gyesre tehát férje, Attila ment.
– Képtelen lettem volna megbirkózni a feladatokkal, ha nem áll mögöttem mindenki, ha nem olyan elnéző a munkahelyi környezet, ha nem hajlandó áldozatra a párom, ha nincsenek ott a nagyszülők. Ha egy családos nő eredményes kutató, az nem az ő egyedüli teljesítménye!
A Magyarország-dilemma. – Nem akarok indulatokat kavarni és hálátlannak látszani. Csak jót szeretnék mondani a környezetemről – reagál Enikő, amikor arra próbáljuk rábeszélni, hogy ossza meg velünk, mit gondol a fiatal magyar kutatók örök dilemmájáról. – Nekem jó itt. A családom csodálatos, csodálatos a ház, amelyben lakunk, és csodálatos a csapat is, amelyben dolgozom.
Enikő tehát lelkesen sorolja, ami a mérleg egyik serpenyőjében van. És rosszkedvűen, ami a másikba való: ma már nagyon is érti, érzi, miért történhetett meg, hogy az elmúlt száz évben a legokosabbak, a legbátrabbak közül olyan nagyon sokan elmentek ebből az országból, és a főszabály szerint belőlük lettek a világnagyságok, a Nobel-díjasok, akikre olyan büszkék vagyunk. Enikő kutatócsoportja nem tudta folytatni azt a farkaskölykökkel kezdett kísérletsorozatot, amelyet többek között a Current Biology és a Science is ismertetett, és amelyet az egész világon elismertek. Nem akadt rá 800 ezer forint. Ausztriában magánemberek versengtek, hogy adományaikkal segíthessék a munkát. A kolléganő, aki kiment, és külföldön folytatta a farkasos munkát, négyszer annyit keresett, mint amennyit itthon kapott. Közben az EU-s pályázat brüsszeli adminisztrátorai maguk is kevesellték az összeget, amelyet a kutatók itthon személyi kifizetésekre felhasználtak: hiszen így a számukra elvész ez a pénz! De nincs mit tenni: bürokratikus akadályok miatt az egyetem csak a közalkalmazotti bértábla szerint fizethet. Ennyiért viszont nem találtak informatikust, ami fontos kutatási irányokból eleve kizárta őket. Ezeket a fejlesztéseket külföldön fogják elvégezni, más országok kutatóit dicsérik majd az eredmények. De miért, miért, miért?... Mégis, ha Enikő elmegy, annak csak egy oka lehet: magániskolára nem elég a pénze (talán egy díj segíthet?), és ha úgy látja, hogy a lerobbant állami iskolarendszer tönkretenné a gyerekeit, mégiscsak nekiindul.
Egy válasz. Dr. Kubinyi Enikő etológus, az ELTE Természettudományi Karának kutatója, huszonegy angol nyelvű, referált közlemény szerzője (kumulatív impakt faktora 46, független hivatkozásainak száma 200 feletti) november 13-án átvette a Prima Primissima Alapítvány Junior Prima Díját a magyar tudomány kategóriájában.
„Meggyőződésem, hogy az MFB Zrt.-nek most még fontosabb feladata a fiatal tudósok támogatása, mint eddig bármikor. Nem csupán azzal, hogy anyagi elismerésben részesítjük a díjazottakat – talán még inkább azzal, hogy segítünk példaképeket állítani a többiek elé” – mondta lapunknak dr. Erős János, az MFB Zrt. vezérigazgatója. Megerősítette, hogy a bank továbbra is elkötelezett támogatója az olyan ifjú tehetségeknek, mint dr. Kubinyi Enikő, hiszen a tudás támogatása, a tudós emberek itthon tartása a leghatékonyabb eszköze a válságos idők utáni felemelkedésnek. A vezérigazgató úgy véli, a most kitüntetett tíz ifjú példája is azt bizonyítja saját korosztályának, hogy igenis meg lehet csinálni, be lehet jutni a világ szellemi pezsgésének élvonalába.
