Egy korán ébredő magyar

Mindszenti Rákosi Jenő, a főrendiház tagja, főszerkesztő, színházigazgató, író, Shakespeare-fordító és kora ismert revizionistája legalább két szempontból hasonlít a kukoricagölödinhez. Csak kevesen tudják, hogy ki ő (mi az) – de ha valaki mégis ismeri, akkor majdnem biztosan rühelli és kerüli.

E közepesnél is gyengébb párhuzamról most legyen elég annyi, hogy míg a kukoricagölödin egy letűnt kor finomfőzeléke (esetleg paradicsomos káposztája), addig Rákosi Jenő egy letűnt kor letűnt Rákosi Jenője. Ami nem kis teljesítmény valakitől, aki a fent említett címek, rangok és pozíciók birtokosa volt, amelyekhez a Magyar Tudományos Akadémia tagsága, Tisza István barátsága és sok más komoly dekórum tartozott. És akiről halálakor azt tartották, hogy népszerűsége csak Kossuthéhoz hasonlítható. Akiről emiatt az irodalmár Schöpflin Aladár azt találta írni, hogy „Szép pályájának befejezése volt a legszebb.”

Ám a népszerűség és a hatalom ilyesféle magasságából a majdnem teljes elfeledettségig eljutni jelentős teljesítmény.

Rákosi egy nem túl jómódú, kis túlzással amolyan gazdag szegények módjára élő vidéki családból indult. Írói tehetsége miatt állást ajánlottak neki a Pesti Naplónál – pontosabban fizetést azért, hogy legyen pénze és ideje a drámaírásra. Pár éven át ette is a zsurnaliszták keserű kenyerét, majd sikeres színpadi szerzőként-fordítóként színházbérlő és -igazgató lett. Ezután napilapot alapított: előbb, 1881-ben a kor nagy hatású újságját, a Budapesti Hírlapot, majd 1896-ban Magyarország első bulvárlapját, az Esti Újságot.

Mindeközben neve is megváltozott: első lépésben Kremsnerről Rákosira magyarosított, majd Ferenc Józseftől a nemességgel együtt mindszenti előnevet kapott. Színházigazgatóként a németes kultúrájú Budapest „megmagyarosítását” akarta szolgálni, amihez eszközül – jó üzleti érzékkel – könnyed francia darabokat választott, fordított magyarra és tűzött műsorra. Hírlapíróként és szerkesztőként sikerrel foglalkozott a magyar nyelv modernebbé tételével – legalábbis Kosztolányi Dezső szerint, aki azt írta: nem kis részben neki köszönhető az a „friss és acélos” nyelv, amelyen ők egymással vitáztak. Merthogy Rákosi életeleme a vita volt, amelyben sosem fogta vissza magát. A Nyugatot például indulása pillanatában megtámadta: a folyóirat éppen kikerült a nyomdából, amikor nagy cikkben fejtette ki erősen dehonesztáló véleményét azokról az írókról, költőkről (elsősorban Ady Endréről), akik az idegen kultúrákat majmolják, és ezzel tönkreteszik az ízlést, általában pedig rombolják a régi jó erkölcsöket. (Sokáig kételkedett például abban, hogy a következő soroknak volna valami értelmük, s talán ezért is alkotta meg később az „adysta–vadista–szadista” szójátékot: „Jöttem a Gangesz partjairól, / Hol álmodoztam déli verőn, / A szívem egy nagy harangvirág / S finom remegések: az erőm.”) Amire természetesen a Nyugat szerzői hasonló gavallériával feleltek: szűklátókörű, mucsai, begyepesedett, önző vénembernek ábrázolták, akinek csupán annyi köze van az irodalomhoz, hogy azt választotta kártékony működése terepéül.

Állításaik túlzásokat tartalmaztak, mivel Rákosi több nyelven olvasott, például Ibsen-rajongó volt, és többször értekezett a magyar kultúra elmaradottságáról. De ez nem számított. Ebben a küzdelemben ugyanis nem az volt a kérdés, hogy ki tud minél pontosabb leírást adni a másikról, hanem csak az: ki győz. Vissza kellett verni a támadást, akár olyan nem túl nemes, igaztalan érvekkel, mint amilyeneket Rákosi maga is használt – például amikor 1915-ben hazafiatlansággal vádolta meg Babits Mihályt a Játszottam a kezével című pacifista verse miatt.

Eme hosszú és durvuló hírlapi purparlé közben, 1916 végén Balázs Béla elküldte Rákosinak új kötetét, benne a következő dedikációval: „Őszinte tisztelettel és nagyrabecsüléssel egy »modern költő«, aki mégsem érzi magát sem idegennek, sem ellenségnek.” Rákosi egy egész cikkel válaszolt. Kikérte magának a feltételezést, hogy ő ellenségnek tekintené a „modern költőket”. Mint írta: mind a két tábor a magyar irodalom része, azé az irodalomé, amely mindannyiunknak egyformán fontos. Éppen emiatt korholja gyakran az újítókat, olykor drasztikus eszközöket használva, de mindig „testvérként” figyelve őket.

A „testvéri korholásnak” 1919 őszén vége lett. Rákosi Jenő ekkor meglepve tapasztalta, hogy Kosztolányi és Szabó Dezső felkérte a csak keresztény szerzőknek szervezendő Magyar Írók Nemzeti Szövetsége elnökének, mások pedig egy hasonló irányultságú párt vezetőjének. De nem csupán meglepődött, hanem cikkekben, nyilatkozatokban harcolt az antiszemitizmus, a kirekesztés minden formája ellen. Támadta a numerus clausust, magát a „kurzust”, és azt hirdette: mindenki szabadon dönthet arról, hogy milyen nemzeti identitást választ magának. Nem véletlen, hogy az ébredő magyarok azzal támadták: a liberálisok kedvence, sőt a liberalizmus szószólója, és nem igazi hazafi. Mire Rákosi így tromfolt: ő már ötven éve ébresztgeti a magyarokat, próbálja felhívni figyelmüket a hazára leselkedő veszélyre – de akkor a „mai” ébredők még mélyen aludtak, vagy más urat szolgáltak. Ma keresztény szeretetről szónokolnak, de csak vezérüket szeretik, és persze önmagukat.

E támadások közben és hatására Rákosinak új barátai és új hívei lettek. Például a Nyugat szerzői. Vagy némely bécsi emigránsok, akik dicsérték bátorságáért és elvhűségéért, amiért „újra és újra kiáll a porondra az emberi jogokért a jogtalanság hazájában”. A budapesti polgári radikális lap, a Világ egyik szerkesztője úgy látta: elévülhetetlen érdemei vannak Apponyi Albertnek és Rákosi Jenőnek, akik 1919 után felvették a harcot „a véres hullámok ellen”. Rajtuk kívül hívéül szegődtek mindazok, akik tisztelték benne a revízióért folytatott küzdelem vezérét, amely küzdelemhez a korábban konkurens lap, a Pesti Hírlap biztosította számára a nyilvánosságot.

Lehetséges tehát, hogy Rákosi Jenő a húszas években (már-már) olyan népszerű volt, mint hajdan Kossuth Lajos, de közben korábbi politikai befolyását biztosan elveszítette. Történt ugyanis, hogy saját lapjának, a Budapesti Hírlapnak a főszerkesztői pozíciójából – amely újság a kormány pénzügyi befolyása alá került – a miniszterelnök Bethlen István emberei kiutálták. Rákosi ugyanis 1867-es liberális maradt, és nem értette meg a kor szavát (Klebelsberg Kunó szíves közlése).

Rákosi Jenő kalandos élete talán magyarázat arra, hogy miért lett mára elfeledett szerző. Nehéz mit kezdeni valakivel, aki liberális, de „karcos modorban” támadja a modern irodalmat, és akiről azt gondoljuk (leginkább hajdani ellenfelei nyomán), hogy nem volt eléggé európai, európai műveltségű. Vagy mire használható valaki, aki nacionalista volt, de liberális? Hát nem jobb az ilyet elfelejteni?