Direkt késett el a végzetes csatából Szapolyai János erdélyi vajda?

Nehéz felfejteni a múlt szövevényes szálait. A nemzeti közgondolkodás kiirthatatlan legendái közé számít, hogy Szapolyai János erdélyi vajda – akinek egy évtizeddel korábbi történelmi feladata Dózsa György felkelésének könyörtelen leverése volt – 10-15 ezer pihent és jól felszerelt harcossal Szegeden vesztegelt a mohácsi vérfürdő idején, sorsára hagyva a királyt és a tűző napon a várakozásban szinte elevenen megsülő seregét. Táplálja a mendemondákat, hogy Szapolyai – aki végül is nem érkezett meg időben a csatatérre –, miután meghalt II. Lajos, fényes karriert futott be. Egyesek kutatók szerint máig nem tisztázott szerepe a mohácsi ütközet kimenetelében, s tudatosan, hátsó szándéktól vezérelve „késett el”, és hideg számításból hagyta cserben uralkodóját veszni a csatamezőn, ezzel is egyengetve a királyi címhez vezető útját; más történészek úgy vélekednek, megvolt benne a jóindulat, ám a fővezér ellentmondásos parancsai miatt egyszerűen „lekéste” a mohácsi ütközetet.

Tény, hogy miközben menekülvén a Csele patakba fullad II. Lajos magyar és cseh király (amint azt az utókor okulására Székely Bertalan hatásosan megfestette 1860-ban), Szapolyai az érintetlen haderejével még akkor is a távolban vesztegelt, miután a törökök kardcsapás nélkül bevették Buda várát – ahonnét Mária királyné fejvesztve menekült el Pozsonyba, hajókaravánon mentve kincseit –, majd felégették a pesti oldalt is. A törökök október 13-ig ütközet nélkül hagyták el az országot.

Szapolyai a tokaji sereglésen végül is országgyűlést hivatott össze, majd november 1-jén bevonult Budára. A székesfehérvári országgyűlés 1526. november 10-én királlyá választotta, rá egy napra I. János néven meg is koronázták, s később még az oszmánokkal is hajlandó volt lepaktálni.

Vajon ebben rejlik a „hátsó szándék” utólagos magyarázata?

Kiirthatatlan legenda

– Különböző történelmi korszakokban újra és újra felbukkan, s máig kiirthatatlan a nemzeti közgondolkodás legendái közül a Szapolyai tétovaságát kárhoztató elmélet. Mi ennek a magyarázata? – tudakoltuk B. Szabó János (41) történésztől, a Budapesti Történeti Múzeum munkatársától, aki öt évvel ezelőtt saját kötettel rukkolt elő a mohácsi vész eseményeit, okait, és a tragédia későbbi következményeit elemezve.

– A hagyományos magyar történelemszemléletben keresendő elsődlegesen az ok, amiért a mindenkori kortárs politikai propaganda tovább élhetett a történeti munkák lapjain is. Így lett Görgei Artúrból is áruló, mert sokan nem tudták megemészteni, hogy a sokszoros túlerő leverte a szabadságharcot 1849. augusztusában; és a vert helyzetben is éltetni kellett a harci szellemet. Emiatt hamisították kuruc romantikává a Rákóczi-szabadságharcot is, amivel a nemzeti emlékezetből eltüntették a katonai balsikereik hosszú sorát, amelyek végül a bukáshoz vezettek, s ami miatt Károlyi Sándor báróból is árulót kellett faragni, aki a valóságban az utolsó utáni pillanatban egyezett ki a bécsi udvarral 300 esztendeje, s írta alá a szatmári békét Rákóczi vezérlő fejedelem távollétében. Szóval meggyőződésem szerint a történeti „valósággal”, pontosabban a valóság észlelésével, feldolgozásával vannak alapvető gondok!

– A történelmi, s utólag is évszázadokig megbocsáthatatlan bűnök beteljesítéséhez, elkövetéséhez erre alkalmasnak bizonyuló főszereplők is kellenek, akik nyakába lehet varrni az utókor vádjait! Hiszen csakis a megfelelő személyekből lehet bűnbakot kreálni. Miért bizonyult épp Szapolyai alkalmas erre?

– Hát persze, mindig a megfelelő személyekből lehet bűnbakot kreálni. És miért bizonyult épp Szapolyai alkalmas erre? Akik ott voltak a csatában, s nagyrészt vérüket hullajtották, azok is kerülhettek volna korábbi politikai tevékenységük okán az utókor pellengérére, de hősi haláluk legitimálta őket. Szapolyai azonban túléli Mohácsot. Ahogy könyvemben is megírtam: igyekezett odaérni a csatába, mert a korabeli főurak pontosan tudták, aki „igazolatlanul távol marad”, arra rá fogják sütni az árulás bélyegét, s elveszíti becsületét – ahogy azt Várday Pál egri püspök, a királytól kért igazoló levelében is lejegyezték.

„Történelmi baleset”

– Utána mégis magasra emelkedett Szapolyai szerencsecsillaga, fényesre sikeredett karrierje, ami – mégiscsak azt látszik igazolni –, beváltak „előzetes számításai”!

– Abból, hogy nem ment el a csatába, nem következet rögvest a „királyi” karrier, ez „összeesküvés elméletes” gondolkodás módra vall. Ad abszurdum, ha a vajda a katonáival nincs ott az ütközetben, abból önmagában nem következik az sem, hogy elveszítjük a csatát. Ha ott van, akkor sem biztos, hogy megnyerjük, legfeljebb embereivel együtt a vérfürdő része lesz, s több áldozatot kell elföldelni napok elmúltával. Ez tehát már önmagában is hibás logika. Amennyiben pedig elveszítjük a csatát, semmiféle garancia nincs rá, hogy a király is odavész. Mert az sem magától értetődő, hogy a vérontásban a király is életét áldozza, illetve az, hogy a körülmények szerencsétlen összjátéka folytán menekülés közben (a menekülés előtt le nem vett, s a lovasbaleset után már levehetetlen vért miatt) nem tudták megóvni az életét. Ezt, mint kockázati tényezőt, számon tartották a korabeli magyar urak, s igyekeztek tenni is az elkerülése érdekében. Amennyiben a király túléli a csatát, nem várt volna korona és trón Magyarországon Szapolyaira. Politikai ellenfelei, a Habsburgok propagandája nyomán bogozódtak össze a szálak: több mint tíz évvel korábban Szapolyainak valóban lehettek ambíciói a trónra, mikor még az idős és beteg Ulászló uralkodott, akinek egészen sokáig nem volt fiú utóda. Miután megszületett a trónörökös, s Lajos betöltötte a 20. évét is, az erdélyi vajda nem is álmodozhatott arról, valaha is magyar király lehet belőle. Ehhez „történelmi baleset” kellett. Hiába igyekezett a korabeli propaganda, vagyis Szapolyai ellenfelei úgy beállítani ezt az eseménysort, mintha gondosan kifundált, eltervezett összeesküvés lett volna a vajda részéről.

– A nagyhatalmú erdélyi vajdáról már a csata előtt is sok udvaronc tudni vélte, titkon a magyar trónra pályázik az ország legnagyobb birtokosaként, így személyét meglehetős bizalmatlanság övezte a budai udvarban. Már 1526 tavaszán rebesgették, lepaktált az oszmánokkal, s a vesztes csata és a király halála után tovább erősödtek ezek a vádak, s a magyar trónra pályázó Ferdinánd propagandájában csúcsosodtak ki. Miután János király 1529-ben valóban szövetségre lépett a szultánnal, s a Habsburgok nyomására még a pápa is kiátkozta, az oszmánbarát politika láttán sokan meggyőződéssel hirdették, merő önzésből hagyta cserben királyát és az országot Mohácsnál. Védelmezői viszont az 1527-ben János király pártjára álló Brodarics kancellár beszámolójából meríthettek ellenérveket, az ellentmondásos királyi parancsokról, és a vajda többszöri kéréséről, megérkezéséig semmiképp ne vállaljanak csatát az ellenséggel.

Egy magyar balsorsú nap: augusztus 29.

– A rövidre szabott, délutáni hőségben tartott csata következtében gyakorlatilag kihalt az államvezetés legfelső és középső szintje: így már a bajok orvoslására a „kormányt”, vagyis a királyi tanácsot sem lehetett összehívni, hiszen azt az épp elesett bárók és főpapok alkották. Vagyis a Szülejmán támadásától veszélyeztetett ország államvezetési és közigazgatási válság kellős közepén találta magát. Ez végkép Szapolyai markába ad(hat)ta a gyeplőt! Mire számított/számíthatott?

– A csata előtt a vajda feltehetőleg arra számított, amire egy királyi tisztségviselő, a sereg egyik kinevezett fővezéreként számíthatott. Azaz a saját hada az oszmánok elől hátráló királyi sereggel csak Mohácstól jóval északabbra, talán csak Buda közelében tud egyesülni. Amikorra tisztázódott a hadi helyzet, a vajda serege – az események szemtanúja, feljegyzője, s a későbbi kancellár Brodarics szerint – valóban még Szegednél álltak, de Szapolyai számára is nyilvánvalóvá vált, katonáival már nem tud a csata előtt megjelenni a király táborában. Ezért gyors kocsira ülve legalább személyesen próbált eljutni az uralkodóhoz, ám még így is elkésett. (Néhány cseh úr is hasonló módon, katonáikat hátrahagyva Bécsből sietett gyorskocsin a magyar sereghez, így Szapolyai megkésett, hiábavaló utazása is érthetővé válhat az utókor szemében.)
– A vajda valóban jelentős katonaság felett rendelkezett, mert az erdélyi tartománynak tetemes védereje volt. A keleti határt őrző székelység ugyanis adómentesség fejében szállt hadba, s a 16. századi becslések szerint szükség esetén akár 40-50 ezer fegyverest is ki tudott (volna) állítani. Erdély határaitól távol azonban ennek az erőnek csupán kis része volt harcra kötelezhető. A vajda végeredményben az erdélyi szászok és a magyar vármegyék erejével együtt is mindössze 10-15 ezer embert vihetett volna magával Mohácshoz. Ez pedig a csata után egyedül aligha vehette volna fel sikerrel a harcot az elsöprő oszmán túlerővel szemben. Az oszmánok kivonulása után azonban ez volt az egyetlen intakt haderő az országban – és ennek birtokában Szapolyai nem is habozott megragadni a kínálkozó lehetőséget. Néhány főúr kivételével ezt a nemesség zöme el is fogadta, így a körülményekhez képest jelentős támogatottsággal koronázták Magyarország királyává.
– Bőségesen kijutott a balsorsú, fekete napokból múltunk során. Ha éppenséggel augusztus 29-ét mutat a naptár (Keresztelő János fővételének napja), akkor illendő Nándorfehérvár elestére (1521), amely a nagyvezír Szülejmán személyes szerencsenapjává válik, és öt évvel később, 1526-ra és a mohácsi tragédiára gondolni, amikor órák alatt összeomlott a királyság, s elvérzett a hadba vonult 25 ezer fős sereg nagyobbik fele. Tizenöt esztendővel később, 1541-ben Buda elfoglalása esett ugyanerre a napra. Mindez csak számmisztika, vagy jóval több annál?

– Nem számmisztika, inkább logisztika rejlik a háttérben, az események mozgatórugójaként. A török sereg felvonulásának ugyanis meghatározott időtartalma volt, vagyis előre eltervezhető, kiszámítható volt, nagyjából mikor, hová érhetnek el, s lesznek háborúskodásra, „bevetésre” készen. Mint ahogy a magyaroknak is megvolt a saját „ütemtervük”. Amikor 1521-ben Szülejmán Nándorfehérvárt ostromolta, jelentős magyarországi mozgósítás zajlott. Szinte napra pontosan egyeztek a dátumok 1526-tal. Akkor sem jött ki Szapolyai hamarabb Erdélyből, mint 1526-ban; a királyi sereg sem tudott hamarabb felvonulni a déli határra, mint öt évvel később. Ezek a dátumok elsősorban a logisztikai tényezőkön múltak, s az is, mikor, hová értek el időben a törökök.

– Attól kezdve, hogy Szülejmán elfoglalja Nándorfehérvárt, augusztus 29-e személyes szerencsenapjává válik, amelyhez aztán újra és újra ragaszkodik. Sőt kifejezetten erre a napra időzít eseményeket. Bár talán a mohácsi csata esetében ez még nem így történik, mert gyaníthatóan nem pusztán tudatos döntés eredménye, hogy pont azon a napon kellett megvívni: a nagyvezír szerette volna a halasztani a harcot! De Buda bevételét már szinte biztosra vehetően ehhez igazítják: több napig táboroznak a törökök a vár alatt, s kifejezetten személyes döntés eredménye, mikor hívja meg a szultán a magyar vezetőket táborába, miközben csellel elfoglalja a várat. És miután ez babonás korszak volt (bár nem próbáltam kideríteni, hogy személy szerint Szülejmán mennyire hitt benne, de hát a szultánokat körülrajongták csillagjósaik, asztrológusaik), a legfontosabbnak az bizonyult, miben hittek katonái, mivel voltak mozgósíthatóak. Egészen biztosra vehető, ösztönzőleg égett bele emlékezetükbe az augusztus 29-i diadalmas dátum.

Megújuló emlékhely

– Végül is miként értékeli Szapolyai szerepét a mohácsi vészt, s az utána bekövetkezett helyzetet alakulását tekintve? És a későbbi fejlemények fényében vizsgálódva?

– Személy szerint vajmi kevés köze van a mohácsi vészhez. Nem tekinthető eme tragikus eseménysor okozójának, felelősének. Olyan logisztikai szempontok érvényesültek a korabeli Magyarországon, hogy ha nem két héttel később vívják meg a csatát valahol, akkor ő biztosan nem tudott időben elérni oda. És ezen mit sem változtatott személyes szándéka. Más kérdés, hogy mint az ország leggazdagabb főura, akinek a legnagyobb birtokállománya volt, teljes joggal aspirálhatott a trónra a Mohács után kialakult válságos helyzetben. Ennek aztán messzemenő következményei lettek, de önmagában ez nem kapcsolható össze a csatával.

– És a későbbi fejleményeket tekintve miként látja történelmi küldetését?

– Nehéz kérdés. Mert 1526 őszén mindenki azt gondolta, Mátyás napjai jönnek vissza, újra nemzeti királyunk van, s az országban minden úgy folyik tovább, mint addig. De hát ezek az emberek nem vették észre, hogy a világ radikálisan megváltozott körülöttük, és a Habsburg szomszédság, meg Ferdinánd ambíciói a magyar koronára, minden megegyezést ellehetetlenítettek közte és Szapolyai között. És ő volt a gyengébb. Persze ezt még nem tudhatta 1526-ban, akkor még a török elleni harcra készült, meg az ország újjászervezésére, de nagyon hamar belekényszerítették a török szövetségbe, s onnantól kezdve már azt az utat járta, mint 150 éven keresztül sok magyar vezető, aki a nagyhatalmak között őrlődve próbálta a saját hatalmát megőrizni, vagy épp megteremteni ezen a földön.

– Eldőlhet végre az idén újra indított újabb régészeti kutatások során, hol is volt valójában az eredeti csatamező, mint ahogy jelenleg az egyre kevesebbek által látogatott emlékhely útmutatója – sokak szerint tévesen – jelzi? Megváltoztathatja-e a módosítás a mohácsi vész összefüggéseiről alkotott történelmi képünket is?

– Az emlékhelyen most emeltek egy vadonatúj látogatóközpontot, ahol egy mozgalmas, a XXI. század igényeihez igazodó interaktív kiállítás segít majd megismertetni a csata történetét – az előzményekkel és a következményekkel együtt – a remélhetőleg ismét egyre számosabban érkező a látogatókkal.

– Maga az emlékhely azonban elsősorban egy sírkert, ahol a magyar sereg sok száz elesett vagy kivégzett katonája pihen. Mivel a csata utáni ünnep alkalmából is nagy kivégzések zajlottak az oszmán táborban, lehetséges, hogy ezek a sírok a kivégzett foglyok, és nem a csatában elesett vitézek sírjai, de így is szervesen hozzátartoznak a „mohácsi vész” történetéhez. Ettől függetlenül a csatatérkutatás modern módszerei révén valóban fény derülhet arra, melyik történészi teória járt közelebb a harcok helyének behatárolásában.