Azok az ötvenes évek...

Sufnik, íróasztalok mélyéről rendcsináláskor egyszer csak előkerül egy régi naptár, de fellapozása nem szerez örömet, hiszen sok régi barát elérhetőségét ma már parcellákkal lehetne jelölni. Atyavilág, ki mindenkit vittek el az elmúlt évek! Nekünk pedig maradtak az emlékek. Az idősebbek szemináriumi beidegződéseikből még a határvonalat jelző dátumot is fújják: fultoni beszédében Churchill már ’46-ban meghirdette a hidegháborút, a vasfüggöny leereszkedett, a Jalta és Potsdam utáni elbai kézfogást pedig már szívesen feledték volna a hajdan szövetségesek. De a felszabadított Európa keleti térségeiben még sértetlenül élt a koalíciók garantálta demokratikus államrend. A politikai műsorrendet nem a Kreml íróasztalainál írták; 1947-ben a hazai csapatot Tildy Zoltán és Nagy Ferenc irányította. Az igazi össznépi mámor azonban később sem a politikacsinálók, inkább a zöld gyep felől érkezett hozzánk, hogy idővel Londont áldjuk, Bernt viszont kárhoztassuk azért a gólért, amely aztán politikaiba átcsapó indulatokkal töltötte meg a pesti utcát.

A rendszer megpróbálkozott e nemzeti hideglelések zártkörű kezelésével. Jött a nagygyűlések szériája. A Sportcsarnokban például, amely addig legfeljebb a Radu Lukács keltette pankrációs izgalmakat ismerte, most már órákon át visszhangzott az „El a kezekkel Koreától!”. A diktált jelszó azért is csalárd volt és álnok, mert ott, a 38-as szélességi foknál Észak nem elszenvedő mártírja, hanem éppenséggel elindítója volt a testvérháborúnak. Aztán a kiegyenlítődő erőviszonyok (kínai és amerikai csapatok szembekerülése) már 1953-ra megérlelték a világ talán legkülönlegesebb és máig érvényben lévő fegyverszünetét.

A világ óvatosan sóhajtott a pillanatnyi csönd hírére, ám a pártállami propaganda csaknem elkerülhetetlennek, sőt küszöbönállónak hirdette az új háborút. Volt a lélektani hadviselésnek egy láthatatlan, de valójában hatalmas mérlege: a rendszerhívők és ellenfeleik örökös viszonyszám-összehasonlítása a Nyugattal folyó versengésben. Ez diktálta a tempót, az építés és a rombolás szimbiózisának jegyében pedig új létesítmények képeivel próbáltak hamis látszatot vinni a nemzeti önámításba. Így bújt meg és nőtt aztán óriássá a csepeli „Ruhr-vidék”, a középgépiparnak nevezett nehézfegyver-iparág, amelyet külön miniszterhelyettes irányított: Rákosi fivére, Bíró Ferenc személyében.

Sokasodtak eközben a hadikommunizmusra utaló ismertetőjegyek: a nélkülözés, a jegyrendszer, a haderőbővítés, a komisszárkurzus. Még az Úttörővasútnak és az épülő metrónak is megtervezték a hadi használhatóságát. Kötelező volt az óvóhely-rekonstrukció,. az üzemekben, lakóházakban a légógyakorlat. Egy ország didergett saját jövőjétől lódenkabátban. Jellemző apró adalék a korból, hogy amíg a Budakeszi parkerdő manrézájában kényelmesen berendezkedett a határőrség főparancsnoksága, addig a hegyi őrsökre felkapaszkodó kultúrkocsikat vaskályhákkal fűtötték.

'49 nyarára viszont kimelegedett az idő. Budapesten zakatolt a nemzetközi VIT-vonat. Vagy száz esemény zajlott a Rajk-per kendőzésére. Az ifjúsági fesztivál legfőbb haszonélvezői a fővárosi háziasszonyok lettek, mert a közértek kirakatait feltöltötték rég eltűnt finomságokkal. Húszféle felvágott körül ezekben csakugyan kolbászból fonták a kerítést. Hadd irigykedjen a jámbor külföldi vendég! Igaz, mindez csupán két hétig tartott, aztán visszatért újra a sokféle mizéria.

Visszatekintve ezekre az évekre, azt tapasztalhatjuk, hogy Földünk minden sarkát megérintette valamilyen formában a krízis hullámverése. A Szovjetunióban megannyi tábornokper után a „cionista” orvosokat várta a Gulág. A tengerentúlon a mccarthyzmus fújt ébresztőt a nagy amerikai álmokból. Sokasodtak az A- és a H-bombák hírei, a vélt árulóikra villamosszék várt, a polgárjogi harcosokra börtön. Anglia újra megpróbálta a fegyveres rendcsinálást gyarmatain, amelyeken „sosem ment le a Nap”, Afrika titkon készült a maga függetlenségi háborúira, akárcsak Indokina, ahová a japánok után visszatért a francia idegenlégió. Párizst az OAS fenyegette és az algíri ejtőernyősök, Itáliát hónapos strandkormányok tartották izgalomban. Ibériától Jugoszláviáig kormányzati gondokat jelentett a nélkülözés, Bécstől pedig a négy megszálló hadsereg ottléte vette el a város hajdan öröknek hitt jó kedélyét. A négyszektoros Németország sem volt vidámabb (Churchill nyolcfelé darabolást akart), s akkortájt csak egy vadászpuskamárka tette ismertté a Merkel nevet.

Nálunk csaknem tíz év telt el a háború óta, és Nagy Imre ült a kormányelnöki székben. Az ő belügyérei már nem láttak állambiztonsági kockázatot a turizmusban, és felemelték a sorompókat. Egészen Pozsonyig. Viszont a Malév LI-2-esei berepülték az ország nagyvárosait, és hetente egyszer a KLM és a Sabena négymotoros világjáratai is begurultak Ferihegyre. Mivel azonban egyikük sem számolt öt-hat utasnál többre, a kapitány könnyen rábeszélhető volt a startnál akár egy negyedórás késésére is.

Egyszer Peng Tö Huájt, Kína hadügyminiszterét vártuk a reptéri betonon. Kedves, alacsony kis öregúr volt, máig kiver a verejték annak emlékére, hogy majdnem szerencsétlenül járt gellérthegyi tisztelgő útján. Épp a koszorúját igazgatta az emlékműnél, amikor egy tűzoltólétra emeletes magasából rázuhant többkilós kamerájával F. Kálmán, a pillanatra megszédült híradó-operatőr. Mindketten félájultan hevertek a kőtalapzaton, amikor a mentők előkerültek. Ha ilyesmi Mao jelenlétében történik, már viszik a filmest a merénylők börtönébe. De itt, akkor – mert hát csak múlt az idő – a kínai vendég felkötött karral délután még virágot is vitt a kórházba a kameramannak, és hadi sérülésnek nevezte az esetet. Ez az epizód is bizonyítja: addigra lecsengett a csengőfrász hazánkban.

Köteteket lehetne írni sajtónk lemaradásáról, a szánt szándékolt fékeffektusairól. Jómagam például 1959 januárjában, a Time magazin címlapjáról értesültem arról, hogy egy Fidel Castro nevű, szakállas partizánvezér bevette Havannát. Az előzményekről itt hallani nemigen lehetett, még a Sierra Maestra is legfeljebb a földrajzkönyvekben szerepelt, a napi politika híreiben nem. Egyébként írhatott volna sajtónk tudományos sikereinkről is, holott egészségügyünk nehéz korszakot élt antibiotikumok és Sabin-cseppek nélkül. Az is a véletlenen múlt, hogy Vancsa Lajos, a természetfilmek kiváló operatőre egy társaságban megismerkedett Littmann Imre sebészorvossal, aki volt olyan merész, hogy meghívja egy kísérleti műtétjére. Egyetlen feltételt szabott: sterillé kell tennie a kamerát. Ennek is hatvan éve már.

„Ahol két operatőr dolgozott egyszerre” – volt olvasható az inzerten, és a híradás nem kevesebbről szólt, mint a keringési elégtelenségben szenvedő szívbetegek egy újszerű mentési módszeréről. Jó részüknek a kor orvosai nem jósoltak gyógyulást. Littmann doktor viszont a mellkas kibontása után szikéjével hozzáférkőzött a legfőbb érhálózathoz, és gumikesztyűs kisujjával kitágította az elszűkült aortát. E néhány másodperces produkcióról elmondható volt, hogy életadó. A gyors összevarrás után néhány nappal a páciens már saját lábán távozhatott. Az orvostudomány a kísérteties és kockázatos vállalkozások közt tartja nyilván a Coarctatio aortae nevű műtéti eljárást, amely máig nem kapott világhírnevet, Littmann doktor születésének századik évfordulóján sem. Láttam viszont később, nem sokkal e műtét után, amint a magyar szívmotor leltári tárgya lett egy akkor a zöld színt még nem ismerő, steril fehérbe bugyolált sebészeti műtőnek. Mindez szorosan a történethez tartozik, meg egy kicsit az ötvenes évekhez is.