Az első magyar tüdőtranszplantáció

– Az első hazai tüdőtranszplantációt egy középkorú férfin hajtották végre december közepén. Hogy van most a beteg?

– Köszönjük, jól. Már elhagyhatta a kórházat, egy rehabilitációs intézetben gyógyul. Túl van a nehezén. Idén szeretnénk további húsz tüdőtranszplantációt végezni itthon, bár sosem tudunk előre tervezni. Mi akkor operálhatunk, ha rendelkezésre áll alkalmas donorszerv.

– Állítólag a tüdőtranszplantáció az egyetlen terület, ahol több az átültethető szerv, mint a beteg.

– A tüdőátültetéseket eddig a bécsi klinikán végeztük, s noha az OEP támogatta a magyar betegek kinti transzplantációját, kevesen vehették igénybe. Jellemzően csak a legsúlyosabb állapotban lévő gyerekeket és fiatalokat küldték ki Bécsbe. Az idősebb páciensek többsége el sem jutott hozzánk, és új tüdő nélkül meghaltak. Azt reméljük, most, hogy már idehaza is elvégezhető a műtét, sokkal több magyar tüdőbeteg életét lehet megmenteni.

– Említette az interjú előtt: a transzplantációkkal kapcsolatban alapvető dolgokat kellene tisztázni.

– Az emberek általában nem tudnak világosan különbséget tenni a kóma és az agyhalál között, holott ez a transzplantáció szempontjából is nagyon fontos. Ha valaki súlyos agysérüléssel kómába kerül, hetekig, hónapokig, akár évekig ebben az állapotban maradhat, amiből bizonyos esetekben vissza tudjuk hozni, más esetekben sajnos nem. Épp ezért a beteg szervei akkor sem használhatók fel transzplantációra, ha a hozzátartozó kéri a mesterséges lélegeztetés befejezését. Más a helyzet az agyhalálnál: ez sajnos visszafordíthatatlan folyamat. A beteget már nem lehet életben tartani, de intenzív terápiás eszközökkel a szervezet körülbelül egy napig még működtethető. Amikor az orvos ilyenkor tájékoztatja a hozzátartozókat, hogy átültetni tervezik a donor szerveit, sokan tiltakoznak, hiszen a szerettük még életjeleket mutat, ver a szíve. Szerencsétlen esetben a halottat eltemetik azokkal a szerveivel együtt, amelyekkel megmenthette volna mások életét. És el fogják temetni azokat is, akik transzplantációval tovább élhettek volna. Ezért lényeges, hogy az emberekben rögzüljön: a donorszervek felajánlása pozitív dolog.

– Különös történeteket hallani arról, hogy aki új szívet vagy tüdőt kap, megváltozik: mintha a donor személyiségvonásait is „megörökölné”. Van ennek bármilyen tudományos alapja?

– Nincs. De a transzplantáltak személyisége valóban teljesen megváltozik: minden percet ajándéknak éreznek. Az a tüdőbeteg, aki oxigénpalackhoz kötve fulladozott, mozdulni sem bírt, új tüdővel esetleg körbeutazza a fél világot, megtanul síelni. A transzplantált beteg a műtét napját második születésnapjának tekinti. Vannak, akik szeretnék tudni, ki volt a donor, milyen nemű, hogyan halt meg. Sőt a hozzátartozóknak köszönetet szeretnének mondani. De a teamünkben részt vevő pszichológusok nem javasolják ezt. Magam is megtapasztaltam, milyen sokat árthat az ilyen köszönetmondás.

– Elmondhatja?

– Ha valaki, mondjuk, elveszti a gyerekét, a gyász évekig tarthat. A lelki seb sosem forr be, idővel esetleg enyhül a fájdalom. Majd egyszer csak a szülőhöz becsönget egy idegen, és közli: köszöni, hogy a meghalt gyermekük szervei megmentették. Ez megtörtént eset. A hirtelen sebfeltépés újabb összeroppanáshoz vezethet. A donor hozzátartozója és a transzplantált közötti személyes találkozót csak nagyon indokolt esetben engedélyezzük, és erre mindkét felet gondosan felkészítjük. Én tíz éve végzek transzplantációs műtéteket, és még mindig sokszor megrendülök. Az egyik műtőben kivesszük az agyhalottból a donorszervet. A folyosón kisírt szemű hozzátartozók állnak. Vagy mi magunk is sírunk operáció közben, mert egy halott kisgyerek szerveit kell kivennünk. Aztán átmegyünk egy másik műtőbe, beültetjük a szervet, és a halálból élet fakad. Mindenki boldog. Nincs olyan orvosi terület, ahol az élet és a halál ennyire közel kerülne egymáshoz.

– Hány embert transzplantált eddig?

– Bécsben az elmúlt évtizedben Rényi-Vámos Ferenc kollégámmal együtt körülbelül százötven magyart műtöttünk. Sokan élnek közülük. Én 1999 decemberében jártam először a bécsi klinikán, és emlékszem az első betegre, akinek az operációjánál asszisztáltam. Ő is él, tartjuk a kapcsolatot. De akkor, fiatal mellkassebészként azt gondoltam: ez az a műtét, amit talán sohasem fogunk tudni Magyarországon elvégezni.

– Miért nem?

– Hiányozott az a technikai háttér, amelyet mostanra sikerült megteremteni. Ugyanakkor kint tanuló magyar kollégáimmal szakmailag már 2003-ban készen álltunk arra, hogy az első tüdőtranszplantációt idehaza elvégezzük. Ám az akkori hazai egészségügyi politika nem támogatott minket, az illetékes orvosi vezetők sem értették, mi szükség erre. Tehát arra jöttem haza: amit tudok, senkit sem érdekel itt. Visszamentem Bécsbe, s kint maradtam. Ma is félig ott, félig Budapesten élek. Magyarország közben 2012-ben csatlakozott az Eurotransplanthoz, a hazai transzplantációs szakma is fókuszba került. A szív-, máj-, veseátültetésekben már fantasztikus eredményeket értünk el, csak a tüdőátültetés hiányzott. Amikor két éve az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a szakmai vezetők leültek tárgyalni, kiderült: már nem is hiányzik olyan sok az első műtéthez. A közép-európai régióban Prágában volt az első tüdőtranszplantáció, a tavaly decemberben Budapesten végzett műtét a második.

– A magyar egészségügy rendkívül alulfinanszírozott, rutinvizsgálatokra is hónapokig kell várni. Az orvosok tömegével hagyják el az országot. Hogyan lehet ilyen körülmények között világszínvonalon teljesíteni?

– Ez valóban csoda. Az érdem azoké a kollégáké, akik az elmúlt két évben emberfeletti munkát végeztek. Nélkülük nem ment volna. Ráadásul más problémákat is meg kellett oldani. A tüdőtranszplantáció olyan műtéti eljárás, amelyhez szív- és mellkassebészeti tapasztalatok is kellenek. Csakhogy nálunk ez a két szakmai terület külön irányba fejlődött. A legmodernebb mellkassebészet az Országos Onkológiai Intézetben van, de ők rákos betegekkel foglalkoznak, nem szervátültetéssel. A Semmelweis Egyetemen több transzplantációs program is fut, ám mellkassebészetük a közelmúltig nem volt. Vagyis e két intézet munkáját kellett összehangolni, koordinálni ahhoz, hogy a műtétet el tudjuk végezni. Ehhez szemléletváltásra volt szükség. Fel kellett ismerni: külön-külön nem tudjuk megoldani a feladatot, de ha összefogunk, együttműködünk, ha az egyéni érdekeket a közös cél alá rendeljük, akkor nincs lehetetlen.

– A recept az egész társadalom számára hasznos lenne.

– „Ez az én váram, az én territóriumom, mindenki más ellenség” – valóban ez a rendszerszintű mentalitás jellemzi az országot, és ezen kell változtatni, ha el akarunk érni valamit. Szerencsére a honi egészségügyben is vannak, akik szakmai elhivatottságból, szenvedélyből vállalnak elképesztő terheket. Csodálattal néztem a magyar munkatársaimat, például azokat az aneszteziológusokat, akik kijöttek Bécsbe, hogy felkészüljenek az első tüdőtranszplantációra. Hetekig tanultak kint, sokszor éjszakákat álltak végig a műtőben. És ők gyerekes családanyák. Ilyen emberekkel lehet nagy dolgokat elérni.

– Nyolcvanoldalas protokoll írta elő, a műtétek során kinek mi a dolga. Gondolom, ezerszer kellett elpróbálni minden mozzanatot.

– Kicsit úgy is éreztük magunkat, mintha egy akciófilm különítményesei lennénk: koordinátorainknak azon az éjszakán 92 ember munkáját kellett pontosan összeilleszteni ahhoz, hogy a feladatunkat teljesíthessük. Ilyen orvosi akciónál „ketyeg az óra”: nyolc óránk van arra, hogy két tüdőműtétet végrehajtsunk. A donorban leállítsuk a vérkeringést, kiemeljük és konzerváljuk a szervet, a másik műtőben elvégezzük a transzplantációt, és a beültetett tüdőben elinduljon a vérkeringés. Ha túllépjük az időkeretet, a szerv károsodhat, és ez a beteg életébe kerülhet.

– Óriási nyomás lehet a „gyógyítókülönítményen”.

– A műtétek alatt mindenki nagyon komoly volt, és megilletődött. Tudtuk, ez orvostörténeti esemény, de nem gondolkodtunk ezen. Mindenki arra összpontosított, hogy a maga részfeladatát százszázalékosan megcsinálja. És a sikerhez a műtőstől a sebészig mindenkire egyaránt szükség volt. Senki sem hibázhatott. Ehhez nagyon erős csapatszellem kell. Csak akkor tudtunk kiengedni, amikor az utolsó öltések után megnéztük az első röntgent, amely mutatta: a transzplantált tüdő működik. Pezsgőt bontottunk.

– A sikeres hazai tüdőtranszplantáció hatalmas presztízs az egész országnak. Munkatársai olyan tudással rendelkeznek, amely bárhol a világban a szakma csúcsát jelenti, és az itteni jövedelmük sokszorosát kereshetnék.

– Én is így gondolom. Nagyon fontos, hogy aki a teammunkában kiemelkedő teljesítményt nyújt, kiemelkedő fizetést is kapjon. Mindenképp szeretném ezt elérni, ez lesz az év egyik feladata. A hazai szervátültetés finanszírozása olyan, hogy ez biztosítható lesz. Mindent meg kell tenni azért, hogy ez a kitűnő csapat együtt és itthon maradjon.