Algoritmus fogságában – egy biológus elmélkedése a létezésről

Bevezetés

Az emberi élet szigorú forgatókönyv szerint halad előre. Fogantatásunkkal szüleink genetikai üzeneteit egyesítjük, vállalva, hogy azokat épségben továbbadjuk majd. Cserébe az anyaméh tápláló melegét és a családi fészek oltalmát kapjuk. Öntudatunk lassú ébredése, megfelelés az átlagosító iskolának, majd lázadás a felnőttség látszatáért – események jelzik a még időtlennek tűnő élet kezdeti szakaszát. Az első szerelem bársonyos fuvallata, a családalapítás aggodalmai, kapaszkodás a szakmai hierarchia lépcsőfokain, egy új szenvedély bűnös vihara, a „váltás vagy belenyugvás” gyötrő dilemmái munkában és házasságban egyaránt – e kronológia jellemzi a felnőtt lét világát.

Az idő egyre szaporábban rója lépteit: gyermekeink ritkán látott családja, kisnyugdíjat hozó postás, zavart mosolyú gyógyszerész, poros fotók fényezik magányos kezekben a múltat. Elillantak az éveink. Végül, megbékélve vagy anélkül, kezet rázunk végzetünkkel, s hagyjuk, hogy szétoszlott testünk anyaga visszakerüljön oda, ahonnan vétetett. Szellemünk az éterben szétszéledve válik semmivé, még ha szeretteink próbálják is őrizni emlékét, amíg ők maguk is emlékké nem válnak. De vajon mivégre mindez? Mi értelme van az emberi létnek? Gondolatainkat a hétköznapok uralják, ezért ha e kérdéssel szembesülünk, rendszerint az életünkből merítünk választ, s a családot, esetleg a szakmai sikert emlegetjük. Mások szerint erényesen kell élnünk, vagy eleget kell tennünk az élet által ránk rótt kötelességeknek, s közben hinni a Megváltásban. Az élet mélyebb értelmét nem nagyon firtatjuk, vagy a Mindenhatóra bízzuk a választ. Pedig agyunk az ismert világ egyetlen olyan képződménye, amely e problémát képes megfogalmazni, sőt az adott ismeretek szintjén választ is adni rá. A válasz félelmetesnek tűnhet, különösen, ha a Gondviseléssel és az örökléttel a rideg magányt és a teljes megsemmisülést állítjuk szembe. Amióta felismertem az igazságot, nap mint nap döbbenettel tölt el, hogy a testem és az elmém a vérvonalam szolgálatában állnak. Feladatom az életben csupán egy közvetítő szerep, ami nem más, mint egy önző információcsomag folytonosságának biztosítása eleimtől az utódaim felé.

Genezis

Az emberi lét értelmével legszorosabb kapcsolatban az eredetünk kérdése áll. Mikor, hogyan és miért jött létre ez az elképesztő világ és abban a földi élet? Lehetséges, hogy a Valami a Semmi két pólusra hasadása által keletkezett? Vajon az anyag apró, fizikailag is létező húrszerű rezgésekből áll, vagy matematikai absztrakciók keltek életre részecskék és erőterek formájában? Lehet, hogy idegen intelligenciák programoznak életjátékokat, s a lét pusztán egy illúzió? Egyáltalán mi maga a létezés? Vannak-e párhuzamos világok az univerzum távoli pontjain, más világegyetemekben, netán itt a Földön?

Ezekre a kérdésekre ma még nem ismert a válasz. Azt sem tudjuk, hogyan alakult ki az élet. Évmilliárdok távlatából a részleteket kinyomozni szinte lehetetlen, hiszen az első lények rendkívül aprók lehettek, gyorsan bomló szerkezettel. Sokat tudunk viszont a későbbi eseményekről. A különböző földtani rétegek hűen őrzik az elmúlt korok élővilágának nyomait. A leszármazás legfőbb bizonyítékát azonban a DNS őrizte meg. E kétszálú molekula négy alkotóelemből áll: A, T, G és C. E bázisoknak nevezett betűk sorrendje adja az örökítőanyag egyediségét. Nem fontos, hogy minden bázis ott legyen, ahol éppen van, sőt ezek többsége szabadon cserélhető, anélkül hogy a legcsekélyebb hatással lenne az érintett élőlényre.

E semleges mutációk egyre számosabbá válnak az idő múlásával, ráadásul az egyes régiókban a változás nagyjából egyenletes, ami egy genetikai időmérőt ad a kezünkbe. A szemre hasonló küllemű fajok bázissorrendje hasonlóbb egymáshoz, mint az eltérőbbeké. Ez a tény a közös eredet egyértelmű bizonyítéka. Az evolúció gyermekei vagyunk. Nincs tehát semmiféle szakrális küldetésünk, de társadalmi vagy genetikai missziónk elvileg lehet. Bontsuk ki e témát.

Szex mindhalálig!

A ma élő fajok azért létezhetnek, mert őseik hűen követték az evolúció alapszabályát, mely így szól: szaporodjatok! A lusták, a lúzerek és a pechesek mind kivesztek, a törekvők közül viszont sokan máig fennmaradtak. De mi vajon az a biológiai entitás, ami évmilliárdnyi időt nem kímélve végigpörgette az élet folyamát, melynek csúcspontján az anyag – az emberi tudat által – eszméletre ébredt, hogy megvizsgálja önmagát? A test biztosan nem, hiszen az egy halandó porhüvely csupán, ez a valami viszont az öröklétet „tűzte ki célul”.

Egy szenvtelen információcsomagról van szó, melynek kódját a DNS őrzi. Személyesítsük meg és nevezzük őt Algoritmusnak. Miért nem alkotott vajon e program gránitsziklakort megérő, egymással paradicsomi békében élő egyedeket, megspórolván azt a sok durva lökdösődést szárazföldön, vízben és levegőben? Mert az élethez szükséges források szűkében vannak jelen, ezeket birtokolni csak ádáz küzdelem árán lehet. Így Algoritmus számára nem maradt más hátra, mint a folytonos megújulás, melyhez leghatékonyabb eszközként feltalálta a szexualitást. Az örökítőanyagok keverése egy új lehetőséget teremtett: a különböző egyedekben létrejött genetikai újdonságok az utódokban egyesültek, s így az evolúció rendkívüli sebességre kapcsolhatott.

Nagy árat fizetett ezért a nemiséggel kiegészült Algoritmus, mivel minden generációban elveszítette identitásának felét. Nőstények és hímek keletkeztek hát, létrehozván ezzel a földi élet legmonumentálisabb konfliktusát: a forrásokért való harc semmiség lett a női kegyekért folytatott veszett küzdelemhez képest. Algoritmus válogatós női testeket épített. Ez logikai szükségszerűség volt. Ha ugyanis a nőstények szürke hímekkel kötnének frigyet, azzal veszélyeztetnék genetikai üzenetük folytonosságát, mivel szürke utódprogramjaik csak nehezen találnának magukra vevőt. A hím Algoritmusok agresszív versenyre keltek, hatalmas, tetszetős és ravasz testeket hozván lére. A szürkék sajnos még az evolúciós süllyesztőben sem értették meg a lényeget: nem az számít, ki vagy, hanem hogy kinek mutatod magad.

Az emlősök vonalán váratlanul egy új fejlemény következett be. Algoritmus gondolt egy nagyot, s megregulázta a hímnemű emberi testeket, arra kötelezve őket, hogy a hitvesük mellett töltsenek lehetőleg egy egész életet. Talán tesztelni szerette volna, hogy az intelligencia megfelelő módszer-e az evolúciós sikerre. Kivételes észhez óriási agy kell, annak fizikai és szellemi táplálásához pedig áldozatkész atyai törődés szükségeltetik. A férfi belement az alkuba, de cserébe feltételként szemrevaló női testeket és magáéhoz hasonló intelligenciát kívánt.

A Küldetés

A gének nem képesek minden lehetséges helyzetre előrehuzalozott megoldást kódolni, ezért létrehoztak egy tanulógépezetet, az agyat. Az állati agy Algoritmus korlátlan uralma alatt áll. Az emberi elmével azonban egy új lehetőség jött létre, a dolgok mögé való látás képessége. Nem lehetséges, hogy intelligenciánk képes találni egy rést az agyunkba égetett parancsok között, hogy kijátssza Algoritmus akaratát? Az élet ugyanis alapvetően az ő missziója, s csak kisebb részben a miénk. Vagy esetleg egy tabula rasa-szerű agyat alkotott volna a program, amely születéskor semmiféle „előtudást” nem tartalmaz, vagyis evolúciós stratégiánk lényege éppen a korlátok nélküli szabadság lenne?

Nem, dehogy, a gének nem a megértésükről híresek. A kezük kötve van, számukra a szabadság vállalhatatlan kockázatot jelent, még megdönthetik az uralmát. Megvannak a módszereik arra, hogyan irányítsák a viselkedésünket akként, hogy az nekik tetsző legyen. Az egyik ilyen a mézesmadzagelv. Amit „édesnek” érzünk, az génjeink számára is édes, s a „keserűségben” is osztozik ízlésünk. Más szavakkal, az evolúciós haszonnal járó tevékenységért a gének – az agyunk által – jutalmaznak minket, az kártékonyakért viszont keményen büntetnek. Igen ám, de az elménk szabad, ezért mi képesek vagyunk ellenállni – gondolhatnánk. Ez sajnos csak illúzió. Algoritmus számíthatott a lázadásra: elfogultság, preferenciák, érdekalapú tettek és vélekedések, mindez önigazolással fűszerezve – ezek az eszközök vannak tarsolyában az érdekérvényesítésre. Sokszor hisszük, hogy zsarnok génjeink ellen teszünk, pedig dehogy, éppen hogy az ő érdekükben, csak ezt nem vesszük észre.

Algoritmus kódja

A DNS elsőrendű feladata az általa kódolt információ utódokba való juttatása. Ehhez a megkettőződés képessége szükséges. A genetikai információ hű másolását a komplementaritás elve biztosítja. Ez annyit jelent, hogy A-val szemben a másik szálon mindig T áll, és fordítva, illetve G-vel szemben C, és vice versa. Magyarul, a DNS egyik szála meghatározza a másik szál bázissorrendjét, s így a kettőződéssel két egyforma molekulát kapunk.

Algoritmus azonban nem egy szimpla Replikátor (vö. R. Dawkins felfogásával), mivel az örökítésen kívül más feladata is van, nevezetesen, a szervezet egyedfejlődésének levezénylése a fogantatástól a halálig. A test Algoritmus hajója, mellyel az időóceánon való átkelést kísérli meg. Míg az utódokba való információtovábbítással csak az ivarsejtek és azok elősejtjei foglalkoznak, a testi folyamatok irányításában az összes sejtünk részt vesz.

Algoritmus egy sajátos módszert fejlesztett ki e másik funkció megvalósítására. Saját magára bízta ezt a feladatot is: minden sejtbe beépítette magát. Habár tisztában volt vele, hogy a test pusztulásával az őt hordozó DNS is oszlásnak ered, nem törődött vele, hiszen valódi lényegét nem fizikai mivolta határozza meg. Algoritmus valójában egy anyagtalan üzenet a jövőnek. Talán nem is az üzenet tartalma a fontos, hanem hogy az folyton kézbesítve legyen. A testi funkció irányítása egy többrétegű programcsomag által kódolt.

Először is szögezzük le, hogy a bázisok különféle kombinációban való egymásutánisága hordozza az üzenet specifikumát. A DNS-ről RNS molekulák képződnek, melyek közül egyesek fehérjéket, a sejt igáslovait kódolják, mások megmaradnak RNS-nek, ezek rendszerint szabályozó funkciót töltenek be. Az RNS-ek képzésének jelkulcsa a komplementaritáson alapul, a fehérjéké pedig a genetikai kódon, ami nem más, mint három bázis hozzárendelése egy aminosavhoz, pl. az ATG, a metionin nevű aminosavat határozza meg.

Minden testi sejtünk ugyanazt a DNS-t tartalmazza. Hogyan lehetséges akkor, hogy különféle sejttípusok alkotják a testünket? Úgy, hogy a DNS számos párhuzamos programot tartalmaz, melyek közül a minden sejtben más-más működik. A nemek is két párhuzamos program megnyilvánulásai. Az Y kromoszómán van egy gén (SRY-nak hívják), ami ha aktiválódik, eltéríti az egyedfejlődést az alapértelmezett női programtól a férfi felé, s ennek hatására a férfiak megfelelő DNS-szakaszai mind a 23 pár kromoszómában másként kezdenek el működni. A genetikai program tehát olyan, mint egy receptgyűjtemény, amiből mást olvas ki egy nő, mint egy férfi, és mást egy hámsejt, mint egy fehérvérsejt. E program fő eszköze az epigenetika, amely a DNS, valamint az azt burkoló hisztonfehérjék kémiai módosítását jelenti. E folyamatok azt eredményezik, hogy eltérő gének aktiválódnak a különféle sejtekben. Ráadásul e folyamatra a környezet is hatást gyakorolhat. Magyarul, a genetikai program és a környezet ugyanarra a célpontra hatnak, ami nem más, mint a gének kifejeződése.

A DNS azonban nem kizárólag egy recept, amelybe külső szakácsok is belekontárkodhatnak, hanem egy vezérlőmű is egyben. A specializált sejtek kialakulása és maga az egyedfejlődés szigorúan szabályozott folyamatok, ezeket vezérelni kell. A genetikai érdekek agyon keresztül történő érvényesítése is keménykezű irányítást kíván. Itt a feladat nehézségét az okozza, hogy konkrét szituációkra kell reagálni, ráadásul a biológiai hierarchia több szintjén keresztülverve az akaratot: gének → fehérjék → sejtek → agyműködés → viselkedés.

Egy genetikai gépezet képtelen kiválasztani a megfelelő virágot egy randevúra, motiválni viszont képes erre. Az értelem nélküli agyban a motivációk statisztikailag hozzák a formát, példaként: a kölcsönös szexuális vágy jó eséllyel utódokat produkál. Az értelemmel megáldott agy ugyanolyan hévvel törekszik, de ma már az evolúciós „végcélt” – pl. fogamzásgátlással – képes meghiúsítani. Versenyeztünk valaha a szomszédokkal, hogy nekünk több gyermekünk legyen? Nemigen. Algoritmus ugyanis vak, csak ösztökél minket, de a végeredményről – mivel úgysem látná – leltárt velünk nem készíttet. E hanyagság lenne az esélyünk a szabadságra?

Végszó – akkor most mi van?

Ha érdeklődő szemmel tekintünk a világra, rádöbbenünk, hogy a dolgok egyáltalán nem maguktól értetődők. Van-e valami transzcendentális értelme a létnek, vagy csak a globális entrópiának egy röpke ideig ellenálló szervezett anyaghalmaz vagyunk? Elfogadható-e morálisan, ha elménk egy DNS-formát öltött Algoritmus programozott „törekvéseit” teljesíti?

A válasz az, hogy nincs más lehetőségünk, ezt kaptuk örökül. Másrészt, a génjeink is mi vagyunk, persze csak részben, hiszen nekik külön érdekeik is vannak. Emiatt kell például megöregednünk és meghalnunk. Mi éppen létezők ugyanis képtelenek vagyunk megújulni, ezért génjeinket egy másnemű egyénnel összekeverve, utódainkra bízzuk, hogy ők folytassák tovább a próbálkozást. Algoritmus az emberi elmét csak egy eszköznek szánta, nem számított rá, hogy ezzel egy új identitást teremt, melynek érdekei és értékei nem feltétlenül esnek egybe a sajátjaival. Az örömünk, a bánatunk, a szeretetünk, az önbecsülésünk, az ambícióink és a céljaink mind Algoritmus mesterkedései, de ezek alkotják a személyünket. Ha valahogy megszabadulhatnánk tőlük, azzal együtt önmagunkat semmisítenénk meg.

Érdemes azonban tudnunk, milyen késztetések hajtanak bennünket, és miért. Ha ösztöneink összeütközésbe kerülnek a modern erkölcsiséggel, felül kell vizsgálnunk azokat, megállítani a kezet, mely kupán vágni készül az ellenfelet. Fel kell ismernünk, ha manipulálnak minket, főként, ha ezt általunk tisztelt személyek teszik. Sajnos, az emberi elme genetikailag elfogult, de az elvi lehetőség megvan arra, hogy semleges megfigyelőként szemléljük magunkat, és megértsük az idegi automatizmusainkat. A felülbírálatra lehetőséget az ad, hogy a viselkedésünk kódja nem mereven huzalozott, a génektől az agyműködésig vezető hierarchia minden szintje bizonyos fokú önállósággal rendelkezik.

Egy szemléletváltás sem jöhet rosszul. Ehhez az alapkérdést a másik végéről kell megragadnunk. A múltból nézve létrejöttünk esélye gyakorlatilag nulla, szédületes mázli, hogy itt lehetünk. Külön szerencse, hogy az irdatlan időfolyam Jelent jelző vékonyka sávja éppen most halad a nekünk szánt időszak felett, felvillantva lététezésünk lángját két végtelen halál között egy pillanatra. Kiválasztottak vagyunk, értékes az élet. Ez a valószerűtlen világ pedig rendkívül izgalmas és megismerésre vár. Ne csukjuk be szemünket hát, még ha ennek az is az ára, hogy néha pupillánkra vetül az örök elmúlás árnya.