A titok: egyformák vagyunk

– A felmérések szerint a magyar az egyik leginkább borúlátó nép a világon. Gyűlölethullámok vibrálnak körülöttünk, képtelenek vagyunk az együttműködésre azokkal, akik másképpen látják a világot, mint mi. Az angolszász kultúrával szemben nálunk az a szép mese, aminek rossz a vége. Hogyan hat családi kapcsolatainkra ez a magyar valóság? Logikus lenne azt gondolni, hogy ilyenkor összekapaszkodunk, mert kint hideg van és lőnek.

– Amikor körülöttünk labilisabb a világ, biztos fogódzókat keresünk. Ám ha a partnerünk nem képes maradéktalanul megfelelni ennek az igénynek – ami nagyon valószínű, hiszen ő is küzd ezekkel a problémákkal –, akkor a dühünket könnyen rávetítjük. Ahelyett hogy összebújnánk, gyakran a hozzánk legközelebb álló embert vádoljuk, kitaláljuk, hogy miért ő az oka a mi bizonytalanságunknak. Miért ő a hibás abban, hogy nem tudja nekünk megadni a hiányzó biztonságot? Akár érzelmileg, akár egzisztenciálisan. Őt tesszük felelőssé azért, hogy nem tesz minket értékessé. Érzelmi nehézségeink egyik oka Magyarországon, hogy a gyerekeket általában nem tanítjuk meg arra, hogy merjenek hinni magukban. Hogy tudják: ők igenis különlegesek. A környezet azt várja el, hogy uniformizálódjunk, legyünk egyformák. Kockásra akar vágni az iskola, a munkahely, aminek hosszú távon az a következménye, hogy szépen lassan mindenki beáll a sorba, a valós érzések bent rekednek, és a sodrás magával ragadja az embereket. Minél több dolog marad kimondatlanul, annál frusztráltabbak vagyunk.

– Ön sokat foglakozott a hűtlenséggel. Vajon labilisabbak-e a párkapcsolatok Magyarországon, mint nyugodtabb és vallásosabb országokban?

– Kezdjük a végéről. A vallásosság olyan keret, amely akár hosszú távon is megőrzi a formát, de ahhoz már általában nem elég erős, hogy a tartalmat is meghatározza. Nagyon sok erősen hívő ember jelentkezett már nálam, aki igyekszik megfelelni egyháza elvárásainak, nem válik el, erős bűntudattal él, de mégis engedett annak a vágynak, amire manapság a környezet impulzusai is biztatnak. Hiszen a világ ma már nem tartja bűnnek a válást, hétköznapi dolognak számít, ha valakinek szeretője van. Ez begyűrűzött a vallásos emberek kapcsolataiba is.

– Ez nyilván általános jelenség. De bomlékonyabbak-e a kapcsolatok egy olyan országban, ahol az együttműködés kultúrája nem működik?

– A gyűlölethullámok frusztrációkból fakadnak. És persze több a sérelem, csalódás, kudarc ott, ahol a társadalmi berendezkedés uniformizáló, nem kedvez az egyéni érdekek képviseletének, általában az egyéniség kibontakoztatásának. A frusztráció viszont az indulatok, az agresszió melegágya. Ezeket az indulatokat lehet befelé vagy kifelé fordítani a világra, a politikusokra, de kéznél a családtagok vannak.

– A házastárs, a gyerek és a macska.

– Persze, mindig a szeretteinkbe rúgunk bele először. Ők viselik el legtovább. Nyilván egy párkapcsolat kínálja a legtöbb súrlódási felületet is. Ha valakinek rossz napja van, halálba piszkálta őt a főnöke, rászakadtak a határidők és mondjuk még a kollégái is fúrják, akkor iszonyú teher hárul a partnerre, hogy kompenzálja őt az egész nap sérelmei után. Legyen kedves, odaadó, fogadja el olyannak, amilyen, és ne követelőzzön – ennek a feladatnak nem lehet megfelelni. Nem lehet az egész világ terhét mindennap levenni a párunk válláról, különösen, ha mi magunk is ugyanolyan feszülten érkezünk haza és ugyanazt várnánk el. Ilyenkor a legkönnyebb a másikban megtalálni saját boldogtalanságunk forrását. Ilyenkor keresik meg a gyereket mint örömforrást, de őt is agyonnyomták a suliban, ő is megnyugtatást várna, ő is rátesz egy kalappal a családi hisztire. Jönnek a negatív körök, a zuhanó spirál, amelyet egyébként egy család- vagy párterápiában az esetek nagy részében könnyű megállítani. Néha egy kedves gesztus hazaérkezés után a béke szigetét varázsolhatja a tegnapi csatatérre. Csak kell valaki, aki van annyira erős, hogy a mínusz egyes állapotból kiemelje saját magát. A többiek már követhetik a példáját, és belőle merítve azonnal viszonozzák is a kedvességet.

– A nemzeti közösség ünnepeit a közélet nálunk szinte lemészárolta. Minden párt, pártocska és civil csoport külön ceremóniát rendez, ahol a többieket gyalázza és ezzel persze a nemzeti egységet rongálja. Aki teheti, menekül március 15-én vagy október 23-án a városból. De sértetlen maradt-e a karácsony?

– Engem személyesen a politika egyáltalán nem érdekel. Hozzám az árkok minden oldaláról érkeznek emberek, és elárulhatok egy nagy titkot: lelkünk mélyén mindnyájan teljesen egyformák vagyunk. Hitegetheti magát valaki azzal, hogy a meggyőződése hogyan teszi roppant különlegessé az ő törekvéseit, de ez nincsen így. Ha megnézzük az alapvető vágyainkat, örömeinket, félelmeinket, ugyanazt találjuk, bármilyen felfogásúnak, értékrendűnek határozzuk meg magunkat. És mindnyájan ugyanazt az intimitást várjuk az ünneptől. Csak az nem tud ünnepelni, aki valamiért nem képes vagy nem mer önmaga lenni.

– Létezik egy belső kényszer, amit karácsonyteljesítménynek hívhatnánk. Hogy legyen értékes az ajándék, különleges az ennivaló, hogy legyen plafonig érő a fa, ünneplő a ruha, átszellemült a muzsika – legalább egyszer egy évben. És ha nem sikerül, jön a karácsonyi veszekedés, amelynél talán nincs fájdalmasabb családi konfliktus.

– Szerintem mindezt csak az éli meg, aki tévúton jár. Annak, hogy mit eszünk, mit veszünk fel, mekkora a fa, csak annak számára van jelentősége, aki a tartalmat formával próbálja pótolni. Ez pont olyan, mint amikor valaki a pénzt hajhássza, összerakja a díszletet, de mire azzal elkészül, látja, hogy tök üres az egész. Ugyanerről számolnak be sokan azok közül is, akik saját életük helyett a munkájukba vagy akár a politikába vetik be magukat. Hogy belül csak a kongó űr van.

– Működik-e a karácsony misztériuma akkor, amikor az eredeti vallási keret már a többség számára nincsen ott mögötte, hiszen alapjában szekuláris országban élünk?

– A téli ünnepek idején a sötétségbe fényt hozunk. Ez a legősibb üzenet, és ez működik. Az advent meg arra jó, hogy jó sokat gondolhatunk a másikra. Ahol van akár csak egy kicsi esély is egymás újrafelfedezésére, ott ebben segíthet az ünnepi készülődés. Persze nem az ajándék a lényeg, de mégis közelebb hozhat egymáshoz, ha nap mint nap azon törjük a fejünket: mivel szerezhetnénk örömöt a másiknak. Persze hogy nem az a legfontosabb, mi van az asztalon. De fontos, hogy a többiekre gondolunk, amikor azt mérlegeljük, hogy mi legyen a különlegesség, amit az asztalra teszünk. Advent sok olyasmire lehet alkalom, amire a hétköznapok rohanásában nincsen mód. A karácsonyi fényben újra felfedezhetjük egymást – ha van rá szemünk. A fénynek egyébként tényleg mágikus hatása van. Abból is látom, hogy ha az adventi időszakban a csoportfoglalkozásokon meggyújtok egy kis mécsest, akkor hirtelen magától kialakul az intimitás igézete.

– A híres magyar származású amerikai pszichológus, Csíkszentmihályi professzor kísérletekkel is igazolta, hogy egy jól kiérlelt karácsonyi üzenet, köszönetnyilvánítás emlékezetesebb, mint bármelyik drága ajándék. Évek múlva is örömmel emlékeznek rá. Ezt Amerikában már talán elfogadják, de minket valami szemérem vagy álszemérem mintha visszatartana ettől az egyszerű tanulságtól.

– Pedig érthető tény, hogy az emberek a személyes üzenetekre jobban emlékeznek, mert azok érzelmeket generálnak bennük. Egy drága kütyü sok mindenre jó, de érzelmi hullámokat ritkán ver. És az intimitás kifejezését is tanulni kell. Látom a párterápiákon. Úgy általában könnyű beszélni a szeretetről. Még az sem nehéz, hogy SMS-ben leírjunk valamit, de az nehezebben megy, hogy egymás szemébe nézve tegyünk személyes vallomást. Akiket erre biztatok, azoknak gyakran megremeg a hangjuk, máshová néznek, nem egymásnak mondják, hanem nekem bizonygatják: hát igen, végül is én szeretem őt.

– Ezek szerint vannak trükkök, technikák az intimitás fejlesztésére?

– Persze. Vannak olyan játékok, amikor például arra kérem a párt, hogy a szeretteiknek készítsenek dicséretekből, jó kívánságokból, vallomásokból adventi kalendáriumot. Csoki helyett legyenek személyes mondatok benne. Persze az is elég lehet, ha egy nő, aki ritkán főz, kivételesen ünnepi vacsorával áll elő, vagy egy férfi a gyerekekkel jelenetet ad elő. Igazából bármi jó, ami végre kiszakít a hétköznapok rutinjából.