A sivatagi háború

Ott, ahol egykor még kőbaltákkal gyilkolták egymást az őslakók földért, vízért, halért, vadért, később méltatlan utódaik meg az odatelepültek harckocsikkal az olajért és kikötőkért, most hirtelen meglepetésszerű csönd támadt. Sokan a történelem üzemzavarának tartották a kegyelmi szilenciumot, holott mindössze annak természetességéből fakadt, hogy a győztes és a vesztes hadak is elvonultak. Ezer véres nap és éjszaka maradt mögöttük, és bajtársaik rengetege a homok alatt. Montgomery, a főparancsnok megszemlélte a tripoliszi Castel Benito reptér betonjára kiterített több száz bombázót, és innen menesztette rádiótáviratát Sir Winstonnak. „Jelentem excellenciádnak – olvashatta a titkár fennhangon az első nem kódolt szöveget –, hogy az Egyesült Királyság sivatagi hadviselése ma hajnalban 3 óra 14 perckor véget ért. Előttem a Földközi-tenger, amelynek 9 ezer mérföldes észak-afrikai partvidékén most csend honol, és nyugodt békességben ragyog a nap...”

Azok előtt, akik a kormányfő bunkerirodájában a távirati szalag felolvasását hallgatták, megjelenhetett egy percre maga az elcsendesült harci terep. Dűnék, csenevész datolyapálmák, lapuló sziklahasadékok és homok mindenütt. A Nyugati Sivatag itt ölelkezik a Földközi-tengerrel. A végtelen sárga az örök kékkel. Köztük keskeny betonút, amelyet mindkettő rabol, pusztít. A víz és a homok. Valahol hátul a nílusi deltavidék, elöl karnyújtásnyira a líbiai határ. Alexandria 120 kilométer, Port Said 300. Merthogy erről is szó volt akkor – a csatornáról. Amíg az meg nem épült, a hajók csak Afrika megkerülésével juthattak el Indiába. A folyó menti iszap itt örök idők óta szétterül az ártérben, ahol így aztán évente többször is lehet aratni. Gyapotot és gyümölcsöt is. A Biblia húsosfazéknak nevezte ezt a földet, a perzsa, makedón, római hódítók pedig – a kontinensek viszonylagos közelsége okán – a világuralom ugródeszkájának. Később a szultán is így gondolta, meg a Führer is. És bár az ő Wehrmachtja és Őfelsége 8. hadserege is vérzett már ezért a földért, a konfliktus kezdeményezője a nagyravágyó talján vezér volt.

Bontakozik egy filmkép is a homokporos olasz csizmáról. A rádió mikrofonja előtt a Duce beszél: „Nyolcmilliós bajonetterdő áll készen. Minden élesre fent fegyvert rettenthetetlen szívű fiatalok tartanak.” (Egy nápolyi hadifogoly később az angolok fogságában: „Hagyjanak nekünk békét, mi sosem akartunk mást, mint énekelni, O sole mio...”) Újra a Duce, Benito Mussolini: „Amikor a németek angol földre lépnek, akkor induljon majd a nagy támadás!” Kész már a győzelmi indulójuk is, a Pacetta Nera. Kicsit karneválszerűre sikeredett, de azért megteszi. Graziani tábornok (akit a pestiek Gráci Janinak hívtak) már kiérdemelte a Líbia Oroszlánja címet, egyelőre zavarban van. Ő az egyedüli, aki ismeri a valóságos erőviszonyokat, és joggal tart a brit oroszlántól. De azért ügyesen homorít a kamerák előtt parádés márványpalotájában, valahol Bengázi környékén.

Idézzük a Pesti Hírlap 1940. szeptember 17-i számát. „Német légitámadás Anglia ellen”, s egy hírmagyarázó a sorok közt annak valószínűségét lebegteti, hogy lehet-e egyáltalán realitás az angliai invázió. Aztán egy Duce-idézet ugyanebből a lapszámból: „Líbia, a Mare Nostrum (saját tengerünk – B. L.) fölött teljes hegemóniára török.” A Magyar Nemzet ugyane napon: „Az Egyiptomban állomásozó brit ármádia nem ijeszti meg az olaszokat.”

Az angliai invázió egyébként csakugyan elmarad, a Pesti Hírlap aggályai beigazolódnak, de a Duce már nem vár. Szeptemberben megindul az olasz támadás. A hadrend különös és parádés. Az élen a triciklikhez hasonló motorok (a spanyolországi bevetés maradványai), majd könnyű és páncélozott szállítójárművek, végül nehézharckocsik. A trombitás, kakastollas, díszfutáshoz szoktatott vadász elitcsapatok, a barsaglierik még kivárnak. Rájuk a tűzerővel lekötendő terepszakaszok megtisztítása marad. (G. B. Shaw a The Timesban: „A világ fölösleges intézményeinek listavezetője a királyi olasz hadsereg!”) A Downing Street 10. is rendelkezik: „A 7. páncéloshadosztály azonnal induljon Egyiptomba, és kezdjen támadásba. A különféle nehézségek jelzését kérem mellőzni.”

Az idő szerint már Rommel Afrika Korpsa is a sivatagban állomásozik. Pálmafákkal ékesített jelvényük első darabját a Führer kapta, aki meghatottan nyilatkozott a Deutschlandsenderben: „Erwin Rommel tehetséges stratéga, ahol ő van, ott a győzelem is, mert nála az erő a taktikával párosul. Azt hiszem, Montgomery most emberére talált.”

Montgomeryt azonban egyelőre senki sem találja. S amikor a náci kémszolgálat kiszagolja, hogy hol van, megszervezik elrablását. Készülődnek a válogatott ejtőernyős kommandósok, Skorzeny angolul is tudó fenegyerekei s az egész német vezérkar visszafojtott lélegzettel lesi a pillanatot, hogy a britek Supermanjét kikapcsolják a háború áramköréből. Ám jön a kiábrándulás: több száz ember összehangolt akciójában egy félreeső, erdei házban (kívülről csakugyan rejtett harcálláspontnak tűnik) nem Montgomeryre merednek a géppisztolyok, hanem Clifton James hadtápos hadnagyra, aki jó ideje alakítja már Monty dublőrszerepét.

A valódi főparancsnok, Montgomery kétségkívül könnyebb helyzetben van, mint a németek, még akkor is, ha azok számára termel fél Európa. Monty csapatkontingensei a nemzetközösség minden sarkából felkerekednek. Ázsiából még egy ghurka „fejvadász”-különítmény is gépre száll, s a hadiszolgálatra behívott Queen Mary is többször fordul Ausztráliából. Jönnek az ANZAC-csapatok. Az öt betű (Australian and NewZeland Auxiliary Corps) olyan veterán harcosokat jelent, akik már az első világháborúban végigküzdötték a Földközi-tenger európai partvidékeit.

A nagy támadást megelőző hetekben a front annyira elcsendesül, hogy Rommel is hazautazik Ulmba, köszvényét gyógyítani. Amikor a hirtelen jött támadás hírére visszarepül harcálláspontjára, odafentről már látja, hogy milyen hatalmas erők mozdultak meg ellenük.

Azon az október végi éjszakán hetven kilométer szélességben ezer brit rohamágyú torkolattüze világította be a Nyugati Sivatagot. Az össztűz órákon át verette a német állásokat, aztán messzi délről, egy homokdomb rejtekéből megszólalt egy skót duda, amely a Highlander-hadtestet indította rohamra. Feltűzték szuronyaikat az ausztrálok híres 30. hadtestében, köztük a tobruki patkányoknak csúfolt harccsoport, indultak a burmai, indiai, dél-afrikai és új-zélandi rohamegységek. Félúton Kairó és Alamein között, Wadi Natronnál egy egész hadtest beásta magát. Egyrészt megerősített védővonal gyanánt, ha nem sikerülne a támadás, de sokkal inkább arra készülve, hogy ők haladjanak át majd legnagyobb erővel a tűzhenger nyitotta réseken. Bőgő motorral indultak a Shermanek és a Crusader tankok, amelyek éppoly sárga rejtőszínbe öltöztek, mint a német Tigrisek.

A német–olasz csapatokkal folytatott utóvédharcok még hónapokat emésztettek fel, amíg sor kerülhetett arra a tuniszi éjszakára, amikor az egykor büszke Afrika Hadtest maradványait a sötétség leple alatt hajókra rakták.

Egy évvel később a homokszínű, horpadt Adlerek és csapatszállító teherkocsik Pest utcáin is feltünedeztek a német megszállás idején. Az Afrika-hadviselés hordalékai. Mert a kiváló katonák nagy része – csaknem tíz nációból – örökre ottmaradt Alameinben. Az ő végső nyughelyüket a sztálingrádi völgykatlan és a normandiai partszakasz katonai temetői után a legnagyobbnak tudja az utókor.

Rommel és Montgomery egy évvel később egyébként, a D-Day során ismét szembekerült egymással. Megint Rommel lett a vesztes. Ám szomorú végét a Hitlertől kapott selyemzsinór jelentette. Ő is azok közé tartozott, akik meg akarták menteni Németországot a Führertől, de árulás áldozata lett. Ma az ő nevét viseli a német haditengerészet egyik hatalmas cirkálója.