A kistimi katasztrófa
Noha a Szovjetunióban már 1989-ben megszüntették a kistimi atomkatasztrófa „titkos” minősítését, a világ közvéleménye többnyire ma sem nagyon tudja, hogy a csernobili és a fukusimai robbanást megelőzte a hatását tekintve a nukleáris ipar történetének harmadik legsúlyosabb balesete. Ezt idézi fel cikkében KULCSÁR ISTVÁN.
A Majak nevű, számos üzemet magába foglaló vegyi kombinátban 1948-ban kezdtek plutóniumot gyártani a szovjet nukleáris fegyverekhez. Ezenkívül máig is itt kezelik az atomerőművek és a hadihajók reaktorainak kiégett fűtőelemit. A kombinát az Urál hegység keleti oldalán, egy Cseljabinszk–40 fedőnéven szereplő, valójában Ozjorszk nevű, korábban szigorúan titkos városban működik, amelyet azelőtt még a térképeken sem tüntettek fel. Az atlaszokban feltüntetett legközelebbi város Kistim, így ez lett az évtizedekig elhallgatott nukleáris baleset általánosan elfogadott neve.
A robbanás kiváltotta tragédia 1957. szeptember 29-én, helyi idő szerint 16 óra 22 perckor kezdődött. Visszaemlékezéseiben A. A. Katuzov gépészeti főmérnök idéz egy beszélgetést, amelyet a veszélyes nukleáris hulladék tárolására szolgáló tartály építésekor folytatott V. A. Szaprikinnal, az építkezés főmérnökével. „Nem süllyed ez el a saját súlya alatt?” – kérdezte mosolyogva. Én tréfálkozva ezt feleltem: „Ráengedhet akár egy mozdonyt is, a szerkocsival együtt.”
A 300 köbméter befogadóképességű, rozsdamentes acélból készült, henger alakú tartályt egy betonköpenyben a tíz méter mély munkagödörbe süllyesztették, és felülről 160 tonna súlyú borítással látták el, amelyre két méter vastagságban még földet is döngöltek. Mozdonyos teherpróbának természetesen nem vetették alá, de amikor az ellenőrző berendezés meghibásodása következtében leállt a hűtés, a tartály felrobbant (a robbanás ereje 80-90 tonna trotilnak felelt meg), és 80 köbméternyi 20 millió curie aktivitású radioaktív izotópot tartalmazó anyag került a levegőbe. Ennek egy része 1-2 kilométeres magasságba emelkedve felhőt alkotott, amelyet a szél 10-11 óra leforgása alatt a robbanás helyétől északkeleti irányban 300-350 kilométeres távolságba sodort, és ott lecsapódott. A nukleáris szennyezés beborította a kombinát több üzemét, egy laktanyát, egy tűzoltóállomást és egy kényszermunkatábort, továbbá egy 23 ezer négyzet-kilométernyi (kb. öt magyar megyényi) területet, amelynek 217 településén 270 ezer ember élt.
„Sarki fény”
Három nap múlva küldöttség érkezett Moszkvából a baleset okainak kivizsgálására és a mentesítési munkák irányítására, amelyet J. Szlavszkij középgépipari (értsd: hadiipari) miniszter vezetett. Sok ezer katonát, polgári lakost vezényeltek a helyszínre, akik segítettek a lakosság kitelepítésében (ami csak 7-14 nappal a baleset után kezdődött meg), részt vettek a sugárzásnak kitett háziállatok leölésében, a radioaktív hulladékkal szennyezett talaj eltávolításában.
A balesetről semmiféle hivatalos információt, még egy rövidke hírt sem tettek közzé, igaz, a dezinformációról gondoskodtak. Miután a robbanás nyomán magasba emelkedett narancssárga-vörös színű füstoszlopot egészen messziről is lehetett látni, a cseljabinszki megyei újságban az e vidéken fölöttébb ritkán jelentkező sarki fényről szóló színes hírt tettek közzé. A rendkívüli esetnek azonban így is híre ment a Szovjetunióban, hiszen a károk felszámolásában sok ezer ember vett részt, és bár velük titoktartási kötelezvényt írattak alá, annak teljes mértékben nem tudtak érvényt szerezni. A Majak vezérigazgatója, Vitalij Szadovnyikov ellen a környezetvédelmi szabályok megsértése címén az ügyészség eljárást indított, amely 2006-ban amnesztivával zárult.
Fél esztendő is beletelt, amíg Nyugaton megjelent az első információmorzsa az uráli atombalesetről. Elsőként a Berlingske Tidende című dán lap adott róla hírt, de meglehetősen pontatlanul: a szomszédos országokban mért radioaktív lecsapódás alapján szovjet légköri atomrobbantást sejtetett a cikk a jelenség mögött. Nem sokkal később az Egyesült Államok Los Alamos-i Nemzeti Laboratóriuma jelezte, hogy egy nagyszabású hadgyakorlat során a Szovjetunióban nukleáris robbantást hajtottak végre.
Hiteles, rövid beszámoló a történtekről első ízben csak húsz évvel később jelent meg a New Scientist című angol tudományos folyóiratban egy szovjet ellenzéki aktivista, a biológus Zsoresz Medvegyev tollából. 1979-ben az Egyesült Államokban kiadták Medvegyev részletes tanulmányát Nukleáris katasztrófa az Urálban címmel. Az ezt követő amerikai kutatások már olyan tényezőkre is támaszkodtak, mint például a szóban forgó térség térképei a baleset előtt és után. Ezekről ugyanis nemcsak települések tűntek el, hanem az Ozjorszk közeli Tyecsa folyó alsó folyása mentén volt víztározók és csatornák is. Az amerikai tudósok még a vidék régebbi és újabb halászati statisztikáit is tanulmányozták.
A Szovjetunióban első ízben csak a peresztrojka idején, 1989 júliusában, a Legfelső Tanács ülésszakán beszéltek nyíltan a kistimi katasztrófáról. A parlament különbizottságot hozott létre a történtek feltárására, majd a vizsgálat eredményét a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség rendelkezésére bocsátották.
A nukleáris baleset károsultjainak az utóbbi időben külön nyugdíjat folyósítanak. A katasztrófa okozta sugárbetegségben a robbanást követő tíz napban kétszázan haltak meg. A további áldozatokról nincs, de nem is lehet pontos kimutatás, hiszen hitelesen nem állapítható meg, hogy a közeli települések lakóinak, illetve a károk felszámolását végzőknek a szervezetében azóta is jelentkező, sokszor végzetes daganatos megbetegedések a nukleáris sugárzás következményei-e. Egyes becslések szerint a baleset hatásaként összesen mintegy 250 ezer embert ért káros mértékű radioaktív sugárzás.
Túlélők
F. Bajramova (bizonyára a Szolzsenyicin-mű címét parafazálva) A nukleáris szigetvilág címmel jelentette meg néhány éve Oroszországban a kistimi tragédia túlélőinek visszaemlékezéseit. Ezekből a vallomásokból sorra az derül ki, hogy a robbanáshoz közeli falvak lakóinak és a mentésre érkezőknek eleinte fogalmuk sem volt arról, hogy voltaképp mi történt, hogy mitől van kínzó fejfájásuk, mitől ömlik orrukból a vér, miért romlott meg hirtelen a látásuk. Azok már későbbi megállapítások, hogy „a nagymamám azután megbetegedett nyirokmirigyrákban, és meghalt”, „az iskolai osztályunkból a többség azóta meghalt rákban, aki pedig életben maradt, az nagyon beteg, az asszonyok meddőségben szenvednek”, vagy hogy „a mentesítésben velem együtt részt vett egykori sorkatona bajtársak közül már csak hárman vagyunk életben, mindhárman rokkantak”.
Bár 1958 óta, amikor a szovjet atombomba atyjaként elhíresült Igor Kurcsatov akadémikus „legfelső szinten” (nyilván magánál Hruscsov első titkárnál) elérte, hogy az állam hozzon létre külön sugárbiztonsági intézményt, a Majak kombinátban továbbra is szép számmal fordultak elő üzemzavarok. Ezek többsége azonban csak alacsony fokozatú volt, és többnyire nem követelt halálos áldozatokat.
