Még a barátom édesapja is belevágta székét a tévébe – Rendszerek összecsapása az 1974-es világbajnokságon
„Ha csak a meccs dátumát írják a síremlékemre, akkor is mindenki tudja majd, ki fekszik ott” – mondta annak idején Jürgen Sparwasser, aki 1974. június 22-én a legemlékezetesebb vb-gólok egyikét szerezte a hamburgi Volkspark stadionban. A nevezetes napon Kelet-Németország válogatottja találkozott a vendéglátó Nyugat-Németország csapatával. A meccs reggelén a Bild ezzel a szalagcímmel jelent meg: „Németország az NDK ellen.”
Már az is unikum volt, hogy e párosítás egyáltalán létrejöhetett, mert az NDK válogatottja soha máskor nem kvalifikálta magát a világbajnokságra. (Európa-bajnokságra egyszer sem sikerült eljutnia.) A nagy álom megvalósulásában közrejátszott a selejtezők különlegesen kedvező csoportbeosztása: a kímélő kvartettben Románia mellett Albánia és Finnország együttese kapott helyet. Ráadásul a románok mindjárt az első mérkőzésükön pontot hagytak Helsinkiben (1-1), s ezt a luxust az NDK nem engedte meg magának.
Így utazhatott másfél ezer kiválasztott keletnémet állampolgár Hamburgba. A vb-találkozóra 60 200 jegyet adtak ki, el is kelt valamennyi, de az érdeklődés nem csupán a kuriózumnak szólt, hiszen az NSZK csapata két évvel korábban elhódította az Európa-bajnoki címet. (Az 1972-es négyes döntőben a magyar válogatott is ott volt. Aztán nyomát sem láttuk az UEFA szíves segítségnyújtásáig, a 2016-os létszámemelésig.) A nyugatnémet felhozatalt híven jellemezte, hogy az NDK elleni mérkőzésen az egyik extraklasszis irányítót, Wolfgang Overathot a másik nagy formátumú dirigens, Günter Netzer váltotta a hetvenedik percben, s hogy abban a gárdában a világfutball olyan emblematikus alakjai sorakoztak még, mint Sepp Maier, Franz Beckenbauer, Paul Breitner, Gerd Müller. (S Berti Vogts, Uli Hoeness vagy Jürgen Grabowski sem volt akárki, ugyebár. Mi az, hogy volt? Hoeness speciel a Bayern München hivatalban lévő elnöke, az idén német duplát – bajnoki és kupadiadalt – ünnepelt a csapatával.)
Szemben jóval szerényebb hírnevű társaság állt fel a Volksparkban: a Croy – Kische, Bransch, Weise, Wätzlich – Irmscher (Hamann), Kreische, Kurbjuweit, Lauck – Sparwasser, Hoffmann összetételű garnitúráról még hazánkban sem tudtak volna hosszabb értekezést írni. Pedig e kompániával 1973-ban kétszer is összefutott a magyar válogatott. Májusban a svédek elleni, döntő jelentőségű vb-selejtezőre készülő, mai ésszel felfoghatatlanul jó erőket felvonultató Géczi – Fábián (Török), Kovács József, Vidáts, Juhász Péter – Kocsis Lajos, Bálint, Szűcs – Fazekas (Dunai II), Bene, Várady (Kozma) összetételű csapat 2-1-re kikapott a labdarúgás szentélyének nem nevezhető Ernst Thälmann stadionban az 1953 és 1990 között Karl-Marx-Stadtnak nevezett Chemnitzben. Aztán júniusban a skandinávokkal szemben a sosem felejthető 3-3 a kiesésre ütött pecsétet, és novemberben mindössze nyolcezer néző jelent meg a Népstadionban az NDK-val játszott barátságos „visszavágón” (0-1).
A svédeket – meg áprilisban az osztrákokat – még tízszer annyi drukker fogadta ugyanott.
A vb tekintetében maradt nekünk az akkoriban piacra dobott Munkácsy Color televízió, és azon keresztül a csoportmérkőzések záró fordulójában „a rendszerek csatája”. Az NDK-ban legalábbis annak tekintették a találkozót, miközben Overath joggal említette: „A meccs a játékosok számára biztosan nem volt politikai esemény.” A keletnémet futballisták mindenesetre maximálisan összpontosítottak, nehogy nagy különbségű vereséget szenvedjenek, mert akkor egyéb értelemben is lehet nemulass. Elszántságuk meglepő eredménnyel járt. Már az váratlanul érte a világot, hogy a hetvennyolcadik percig nem esett gól; hát még milyen meghökkenést keltett az a támadás, amelyet az ARD nyugatnémet televízió riportere így kommentált: „Mesteri akció!” Erich Hamann ívelt előre, harmincméteres átadását Sparwasser fejjel maga elé tette, majd finom lövőcsellel elfektette Maier kapust, és a hálóba emelt. Ezzel az alakítással 1-0-ra nyertek az NDK legjobbjai, akik nem csupán a győzelmet, de „történelmi” sikerükkel a csoportelsőséget is megszerezték.
Utóbb erre mondta Beckenbauer: „Sparwassernek kellene adni a huszonharmadik aranyérmet.” (Akkor még huszonkét tagú volt minden vb-keret.) A világbajnoki címet ugyanis nem utolsósorban azért hódíthatta el az NSZK válogatottja, mert a keletnémetek elleni vereséggel a könnyebb ágra került. A korabeli lebonyolítás szerint a középdöntőben két négyes csoportot alakítottak ki, ezek nyertesei vívták a döntőt, míg a második helyezettek játszhattak a bronzéremért. Az A négyes így festett: Argentína, Brazília, Hollandia, NDK. A B pedig így: NSZK, Jugoszlávia, Lengyelország, Svédország. Sparwasser a vb végén le is szögezte: „A nyugatnémetek a másik csoportból nem jutottak volna a döntőbe.” Az egyszeriben világhírűvé vált technikás csatár néhány héttel a torna után levelet kapott „Nyugatról”, Bielefeldből. A borítékon csak annyi állt: Herr Sparwasser, Magdeburg. (A címzettet így is megtalálták.) Belül pedig csak ennyi: „Köszönjük, Jürgen!”
Az NDK-ban nem mindenki hálálkodott.
„Attól fogva, hogy eldöntöttem a hamburgi mérkőzést, a Magdeburg drezdai, lipcsei, jénai mérkőzésein rendre kifütyültek, mert megannyi keletnémet abban reménykedett: válogatottunk öt-hat gólos vereséget szenved – emlékezett a gólszerző.
„Azután, hogy a léc alá küldtem a labdát, még a barátom édesapja is belevágta székét a tévébe.”
Sparwasser nem is a hamburgi megmozdulást tartja pályafutása legfontosabb góljának. „A legértékesebbeket hetvennégy tavaszán a Sporting ellen szereztem” – vallotta mindig. Lisszabonban egyenlített, míg a visszavágón a másodikat érte el, s az 1-1-gyel meg a 2-1-gyel a Magdeburg a Kupagyőztesek Európa Kupája döntőjébe jutott. Muszáj megemlíteni, hogy Sparwasser nélkül talán elődöntős szereplés sem lett volna, mert a második fordulóban a Banik 2-0-ra nyert Ostravában; a Magdeburg innen fordított, miután ékköve a visszavágó 104. percében eldöntötte a párharcot (3-0). Erre azonban kevésbé figyeltek Európában, mint arra, hogy a döntőben a Schulze – Enge, Zapf, Abraham – Seguin, Pommerenke, Gaube, Tyll – Raugust, Sparwasser, Hoffmann összeállítású Magdeburg 2-0-ra legyőzte a schnellingeres, benettis, riverás Milant!
Majd a vb után csaknem kiejtette az 1974 és 1976 között háromszoros BEK-győztes Bayern Münchent. Beckenbauer és társai októberben már semmiképp sem taktikáztak, de Hoffmann és Sparwasser góljával a Magdeburg 2-0-ra vezetett a müncheni mérkőzés szünetében. Az Olimpiai stadionban 63 349 néző ült döbbent csendben, ám a második félidőben Gerd Müller egyenlített, majd Detlef Enge öngóljával a hallatlanul megszorongatott favorit 3-2-re győzött. A visszavágón szintén a Bayern nyert (2-1), a gólokat Sparwasser, illetve a megint duplázó Gerd Müller érte el. Ezzel együtt a Magdeburg a kontinentális kupatörténelem része marad, hiszen egyetlen más keletnémet csapat sem érdemelt ki európai trófeát. (A Carl Zeiss Jena 1981-ben, a Lokomotive Leipzig 1987-ben szintén KEK-döntőt vívott, de kikapott a tbiliszi Dinamótól, illetve a Van Basten-féle Ajaxtól.) Jó kis csapat volt az. Hetvenhat őszén például 5-0-s vereséget mért a Kovács László – Nagy III (Wollek) – Végh, Baranyi, Fejes, Czeczeli – Kovács József, Nagy II, Karsai – Májer, Szalmásy összetételű Videotonra, amelyhez legföljebb létszámában hasonlítható a nevét egyre-másra változtató mai fehérvári garnitúra. Majd hetvenhét őszén kettős győzelemmel, 7-3-as összesítéssel búcsúztatta az UEFA-kupától a Schalkét; a 4-2-vel zárult magdeburgi találkozón Sparwasser mesterhármast ért el. (A Schalke menedzsere abban az időben Östreicher Emil volt. Santiago Bernabeu Real Madrid-klubelnök korábbi jobbkezét Gelsenkirchenből „igazolta át” Szepesi György, az MLSZ 1978-ban hivatalba lépő elnöke. A „disszidens” Östreicher úgy lett a szocialista Magyarország válogatottjának menedzsere, hogy Spanyolországban élt, onnan járt haza.)
Az NDK legnagyobb futballsikeréből Sparwasser kimaradt. Csakúgy, mint Hans-Jürgen Kreische. A drezdai középpályás, aki az 1975/76-os évadban az NDK bajnokságának mesterlövésze volt 24 góljával, azért nem utazhatott a montreali olimpiára, mert a hetvennégyes vb-ről hazafelé tartva a repülőtéren fogadást kötött Hans Apel nyugatnémet pénzügy-, majd védelmi miniszterrel, hogy az NSZK együttese nem lesz világbajnok. Öt üveg whiskyt, majd annál is többet vesztett, mert kapcsolatba került az ellenség „nagykutyáinak” egyikével. Sparwasser sérülés miatt hagyta ki a játékokat; a csehszlovákok elleni brnói selejtező (1-1) elején dőlt ki. Itt az első magyarázat arra, miért mondható az 1976-os olimpiai tornagyőzelem az NDK kiemelkedő diadalának. Abban az évben a kiejtett csehszlovákok voltak az Európa-bajnokok, és ugyanúgy a legjobbjaikkal, Viktorral, Ondrussal, Masnyval, Nehodával álltak fel, mint az olimpián a Szovjetunió és Lengyelország együttese. Az utóbbi kettő közül Valerij Lobanovszkij gárdája 1972-ben Eb-döntőt vívott, míg Kazimierz Górski csapata 1974-ben vb-bronzérmet nyert. A montreali elődöntőben Burjak, Kolotov, Onyiscsenko, Blohin és társai ellen nyert 2-1-re, majd a döntőben Tomaszewskit, Deynát, Latót, Szarmachot és a többieket győzte le 3-1-re az NDK válogatottja. Itthon ezt még ma sem szokás emlegetni, ám az A csapat szerepeltetése béketábori sajátosság volt, a vasfüggöny túloldaláról rendre amatőrök érkeztek az olimpia labdarúgótornájára. Így történhetett, hogy 1972-ben Münchenben ez volt a legjobb négy mezőnye: Lengyelország, Magyarország, NDK, Szovjetunió. Négy évvel később pedig ekképpen alakult a sorrend: 1. NDK, 2. Lengyelország, 3. Szovjetunió, 4. Brazília (utánpótlás-válogatottja).
A háromszoros bajnok, négyszeres NDK-kupagyőztes Sparwasser 1979-ig futballozott – utolsó évadában a Magdeburg 1-0-lal és 1-1-gyel kiejtette az UEFA-kupából az FTC-t –, a válogatottól viszont már 1977-ben elköszönt. Negyvenkilencszer vette fel a címeres mezt, nem adták neki oda ajándékba az ötvenedik fellépést. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy 1988 kora telén, amikor Nyugat-Németországban járt egy old boy teremtornán, „dobbantott”. Az NDK hírügynöksége ezt közölte január 12-én: „A Magdeburg öregfiúk-együttesének saarbrückeni túráján ellenséges erők elcsábították Jürgen Sparwassert, aki elárulta csapatát. Az ilyen mesterkedések megterhelik a kapcsolatok továbbfejlődését az NDK és az NSZK sportszövetsége között.” (Szűk három évvel később már nem volt két német sportszövetség.) A szökevény, aki feleségével együtt választotta a szabad világot – a hitves nem vele, csak vele egy időben utazott: hivatalos engedéllyel rokonlátogatáson járt az NSZK-ban –, hamar álláshoz jutott, Karl-Heinz Feldkamp szakvezető másodedzője lett az Eintracht Frankfurtnál. Akkor játszott ott Détári Lajos, és lőtte emblematikus szabadrúgásgólját a német kupadöntőn – még Nyugat-Berlinben – a Bochumnak (1-0). Ám Sparwasser, aki ezen a héten, június 4-én ünnepelte hetvenegyedik születésnapját, nem tudott megragadni a tréneri pályán. „Mentálisan alkalmatlan voltam rá” – mondta utóbb, s labdarúgó-iskolát nyitott kicsiknek; ez máig működik a Hessen tartománybeli Bad Vilbelben.
Hajdanán a nagyoknak is tartott futballsulit, ennélfogva szó szerint bevonult a történelembe. Az NSZK–NDK vb-meccsen viselt 14-es számú mezét egy krefeldi vállalkozó 2002-ben – 16 350 euróért – megvásárolta, majd felkínálta a bonni Történeti Múzeumnak. A dresszt 2003-ban kiállították, azóta megtekinthető. A sportinghez tartozó ismertető címe az: „Kék csoda”.
Nem mindig a sárga trikó az etalon.
