Bomba jó balos – Rivellino az egérlyukon is átlőtte volna a zsugát

Ültünk a tévé előtt, mint a moziban. Egyrészt, mert „helyettünk” a csehszlovákok játszottak az első mexikói világbajnokságon. Fél évvel voltunk 1969 dermesztő decembere, Marseille után. Másrészt azt bámultuk, hogy szabadrúgáshoz jutottak a brazilok, és Jairzinho beállt a csehszlovákok sorfalába. Segít az ellenfélnek? – tűnődtünk, mert addig ilyet sosem láttunk. Aztán Roberto Rivellino nekifutott, ballal, elemi erővel Jairzinho finom bokájára lőtte volna a labdát, ha a szélső nem szambázik el a bomba elől. De eltáncolt, és hűlt helyén a laszti ezerrel vágódott a kapuba.

Hirtelen az egész világ rádöbbent: ezek ketten így beszélték meg.

Jairzinhót már ismertük 1966-ból, Rivellinót még nem. Utóbbi nem játszott a diadalmas liverpooli magyar–brazilon (3:1 ide), amelynek értékét csak emeli a következő történet. Brazil kimutatás szerint Rivellino 1965. november 6-án debütált a selecaóban, mert a dél-amerikai országban a hivatalos válogatott mérkőzések közé sorolják azt a Sao Pauló-i meccset, amelyen az itthoni történetírás szerint a magyar B válogatott játszott. Amúgy ez a brazil csapatra volt igaz, a házigazdák ugyanis két mérkőzést vívtak aznap: a legjobbak Rióban 2-2-t értek el a Szovjetunió együttesével szemben, míg a „második sor” 5-3-ra győzött a (hazai) papíron B garnitúra ellen. Hazánk képviseletében valójában az A gárda vonult fel ebben az összetételben: Géczi – Novák, Mészöly, Sipos, Sóvári – Solymosi, Rákosi – Bene, Göröcs, Farkas, Fenyvesi. Rivellino csereként állt be Nair helyett, de addigra a brazilok már megnyerték a meccset, mert a klasszisok sorát bevető magyarok ellen harminchárom perc múltán 5-0-ra vezettek! (Ötödik góljukat éppen a Rivellinónak utat nyitó Nair szerezte.) Baróti Lajos szövetségi kapitány pánikszerűen váltotta fel Geleivel az indiszponált Géczit, és a védősorból Novákot, valamint Mészölyt is lehívta – Káposztát, illetve Mátrait cserélte be –, elöl pedig Albertet küldte Göröcs helyére. Valamelyest sikerült menteni a menthetőt, 5:3 lett vége, de ebben az is szerepet játszott, hogy a brazilok a találkozó további kétharmadában inkább csak szórakoztak. Amúgy nem csupán a magyarok járták meg Brazíliában: 1966 januárjában a Corinthians – Tales, Dino Sani és Rivellino góljával – negyven perc alatt 3:0-ás előnyt szerzett a szovjet A válogatottal szemben. Majd 3:1-gyel zárult a parti, ám ismét csak a túl könnyű brazil mulatság miatt. Rivellino egyébként úgy játszott 474 meccset a Sao Pauló-i Corinthiansban, hogy olasz gyökerű családjában mindenki a városi rivális Palmeiras elkötelezett híve volt.

Novák Dezső, Albert Flórián, Farkas János, továbbá Szűcs Lajos 1968 novemberében Rióban találkozott Rivellinóval. A Maracana stadionban Brazília–Világválogatott-mérkőzést rendeztek az első brazil világbajnoki cím elnyerésének tizedik évfordulója alkalmából, és a tizenhat tagú All Star-keret negyede magyar volt. A túloldalon már lerakták az 1970-es világbajnoki cím alapjait is: a Rimet Kupát Mexikóban végleg elnyerők közül Carlos Alberto, Everaldo, Gerson, Rivellino, Jairzinho, Pelé, Paulo Cesar „Caju” és csereként Tostao szerepelt a csillagok nemzetközi csapata ellen. Az első gólt Rivellino érte el, Albert egyenlített, majd az utolsó percben Tostao döntött (2:1).

Micsoda szereposztás!

A futball globális művészete című könyvben minden idők legkiválóbb válogatottjaként az 1970-es brazil csapatot említik – ez az örök rangsorokban szinte kivétel nélkül így van –, és az első hat között további két brazil együttes található. Tulajdonképpen három az a kettő, mert a hatodik helyezettet így tüntették fel: Brazília 1958-62. (Ez két vb-aranyérmet takar, igaz, a névsorban nagy változás nincs.) Harmadikként a 2002-es világbajnok csapatot rangsorolták Cafuval, Ronaldinhóval, Ronaldóval, Rivaldóval vagy azzal a Roberto Carlosszal, akinek lövései kísértetiesen emlékeztettek Rivellino rendkívüli rúgásaira. A hetvenes vb-n a 11-es számú mezben játszó középpályás-szélső másról is hamar elhíresült: például az elasticónak hívott trükkről, azaz arról a mozdulatról, hogy a cipőjére helyezett labdával úgy tett, mintha kifelé cselezne, majd – anélkül hogy a gömb egyetlen tizedmásodpercre is elhagyta volna a lábát – befelé indult őrzője mellett. S miként „kerékpározott”! A biciklicselt úgy adta elő sorozatban, hogy a védők szeme jojózott, amint a bekkek a motollaként járó lábaira pillantottak.

„Úgy fest, a labda a barátom – mondta akkoriban. – Velem akar maradni.” Még szép, hogy nem távolodott el tőle, hiszen akár jelképesnek is tekinthető, hogy Rivellino pontosan annyiszor (92-szer) szerepelt a válogatottban, mint Pelé. A király így beszélt róla: „Egészen különleges játékintelligenciája volt. Már akkor átlátta a szituációkat, amikor mások azt sem tudták, mi van.” Ideillik egy császári vélemény is. Franz Beckenbauer, aki 1968-ban előbb a FIFA világválogatottjának, majd az NSZK csapatának tagjaként játszott a brazilok ellen, ekképpen nyilatkozott: „Azt eddig is tudtuk, hogy a brazilok Pelével állnak fel. Ám jól jegyezzük meg: immár Rivellinójuk is van.”

A „három az egyben”, aki egyszerre volt zsonglőr, irányító és nehéztüzér, 1974-ben Beckenbauer hazájában újabb változattal állt elő. A produkciót megint Jairzinhóval közösen vitte színre. Az NDK elleni középdöntőben (1-0) társa újfent beállt a sorfalba, de Rivellino ezúttal nem laposan, hanem fejmagasságban küldte a csatár felé a szabadrúgást. Jairzinho hirtelen hasra vágta magát – elemi érdeke volt, különben ott hal meg nyomban –, és a labda ballisztikus rakétaként csapódott a hálóba. Michel Platini, a francia futballfenomén azt mondta a szerzőről: „Az egérlyukon átlőtte volna a labdát.” Készült egy fotó arról a hannoveri gólról a kapu mögül. Az látható rajta, hogy Jürgen Croy, a 94-szeres válogatott keletnémet kapusnak érezhetően fogalma sincs, merre lehet a zsuga, miközben az már mögötte van, és Rivellino boldogan ugrik a levegőbe a tizenhatos előtt. A csehszlovák Ivo Viktor ugyanezt élte át négy évvel korábban Guadalajarában, ahogyan sokan mások is megismerkedtek a tanácstalanság reményt oszlató érzésével. Például az a brazil kapus, aki még térdre rogyva imádkozott, amikor a Corinthians kezdett, és Rivellino a félpályáról bevarrta neki.

Igaz, hetvennégyben az élelmes művész sem volt különösebben vidám, mert a címvédőként fellépő brazilok csak a negyedik helyen kötöttek ki a világbajnokságon, a Corinthians pedig elbukta a Sao Pauló-i állami bajnokság döntőjét a Palmeirasszal szemben. (A Rivellino família nem tudta, sírjon-e vagy nevessen.) A Morumbi stadionban „alig” 120 522 néző előtt nyert 1-0-ra a győztes, és talán e vereségnek is szerepe volt abban, hogy Rivellino 1975-ben a riói Fluminenséhez szerződött. Nem mondható, hogy hosszasan gyötörte volna magát a klubváltás miatt, mert már február 8-án három gólt vágott be a Corinthiansnak (4-1), és a brazil lapok egyike ezzel a főcímmel jelent meg: „Flunomeno!” Aztán júniusban pályafutása leghíresebb góljainak egyikét lőtte a Vasco da Gamának – elasztikus alagútcsellel induló boszorkányos szóló végén finom gurítás jobbról a rövid sarokba –, majd 1976-ban egy másik, szintén a Vasco elleni 1-0 kárpótolta a Palmeirastól elszenvedett zakóért. A Rio állami bajnokság döntőjében – ezúttal 127 052 néző jelenlétében – a Fluminense győztes gólját az a Narciso Doval fejelte a kétszer negyedórás hosszabbítás utolsó előtti percében, aki argentin létére 263 bajnoki meccset nyomott le a Flamengóban és 143-at a Fluminensében. A „Flu” bajnokcsapatában nem akárkikkel futballozott együtt: akkor már ott játszott – a Corinthians és a Fluminense örök álomtizenegyébe egyaránt beválasztott Rivellinón kívül – Carlos Alberto Torres, Paulo Cesar „Caju”, valamint Rodrigues Neto és a világbajnok társaihoz hasonlóan labdaművész Dirceu, aki mindössze negyvenhárom évet élt, mert 1995-ben halálos autóbalesetet szenvedett.

Hogy Rodrigues Neto és Dirceu nem nyert vb-aranyérmet, az 1978-ban nem a futballon múlt. A világbajnokság egyetlen veretlen válogatottja, a brazil azért játszhatott csak a bronzéremért, mert Jorge Videla tábornok rettenetes rezsimjének idején Argentína mocskos alkut kötött Peruval, politikai foglyok szabadon bocsátását felkínálva a megfelelő különbségű – legalább négygólos – győzelemért. (Mint ismert, a mérkőzés 6-0-lal zárult, és a középdöntős csoport sorrendje így alakult: 1. Argentína 5 pont, 8-0-ás gólkülönbség, 2. Brazília 5, 6-1, 3. Lengyelország 2, 4. Peru 0.) Rivellino, aki a harmadik helyért vívott brazil–olasz-találkozón (2-1) futballozott utoljára a válogatottban, emlegette is: „Hetvennyolcról nem szívesen beszélek. Argentínában nem engedtek nyerni bennünket.” A veretlenség egyéb pikantériája, hogy korántsem a legerősebb brazil együttes szerepelt a tornán. Claudio Coutinho, az ugyancsak fiatalon, negyvenkét éves korában – vízi balesetben – elhunyt szövetségi kapitány a keretből is kihagyta Luis Pereirát és Francisco Marinhót, a két extraklasszis védőt, nem vitte el a Mundialra Clodoaldót és Falcaót sem, míg a további nagyságok közül Nelinhót, Rivellinót, Zicót hol játszatta, hol nem, ahogyan a kispadra ültette a Vasco örök gólrekorderét, a Dinamitnak becézett Robertót is. A brazilok úgy jutottak a döntő és a világbajnoki cím közvetlen közelébe, hogy a szakvezető kiválasztottjainak egy része szinte csak azon a vb-n öltötte magára a sárga mezt. (Jorge Mendonca összesen hatszor, Chicao kilencszer, Rodrigues Neto tizenegyszer volt válogatott.) A bronzmeccsen Rivellino, aki – miként hetvennégyben is – a 10-es számú mezt viselte, egy óra múltán váltotta Toninho Cerezót, és főszerepet játszott abban az akcióban, melynek végén Dirceu ragyogó lövéssel megszerezte a győztes gólt.

A nukleáris töltet már nem jutott érvényre: a virtuóz mesterlövész azon a vb-n nem talált a hálóba. De – ha nincs az a megdöbbentő machináció – derűsen búcsúzhatott volna a válogatottól. Olyan remek hangulatban, amilyen öröm a Rivellino családot töltötte el a kis Roberto születésekor, 1946. január elsején.

Utólag a futball milliárdnyi bolondja nevében állítható: boldog új év volt.