Vége az olcsó energia korszakának

Első ránézésre semmi meglepő nincs a 2030-ig, sőt néhány vonatkozásban még annál is hosszabb időszakra szóló koncepcióban. Ennek az oka az, hogy egyrészt már eddig is evidenciaként emlegetett elemeket is tartalmaz, másrészt pedig lényegében teljesen hiányoznak belőle a konkrétumok, azokat az elkövetkező években kell majd, persze a stratégia alapján, pótolni. A figyelmesebb olvasó azonban számos olyan kitételt talál, amely változást jelent a korábbi, általában politikai konszenzussal született elképzelésekhez képest, sőt olyan ellentmondásokat, amelyeket nehéz lesz majd a végrehajtás során feloldani.

Az alapvető cél változatlanul az energiaellátás biztonságának garantálása, amivel nem lehet vitatkozni, a lényeg azonban ennek mikéntjében van. A 20 évre szóló stratégia ennek elérésére két fő irányt emel ki. Az első aligha meglepetés: importfüggőségünk csökkentése. Jelenleg energiaszükségletünk döntő többségét közvetlenül vagy közvetve behozatalból fedezzük, ennek aránya a szénhidrogének esetében 85 százalék. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a paksi atomerőmű hazai áramtermelő ugyan, de a fűtőanyag Oroszországból jön, nyilvánvaló, hogy kiszolgáltatottságunk gyakorlatilag teljes, ráadásul lényegében egyirányú.

Hogyan lehet ezen változtatni? A koncepció itt részben régi paneleket tartalmaz, részben pedig nagyra törő célokat jelöl ki. Új forrásokra és szállítási útvonalakra van szükség, rögzíti, ezeket azonban nem jelöli meg, holott a probléma éppen ebben rejlik. Geopolitikai adottságaink miatt a jelenlegi importstruktúra mellett nincs nagy mozgásterünk: kőolajat és gázt legegyszerűbben Kelet felől hozhatunk be, csekély a realitása annak, hogy más irányokból jelentős mennyiség szerezhető be ésszerű áron. A nyugat-európai vezetékrendszerekhez való kapcsolódás bővítésének kétségkívül van értelme, de ez jelentősen nem tud változtatni az importarányokon. Az Észak és Dél felé kiépítendő kapcsolatok is hasznosak lehetnek, ezek azonban csak részben jelenthetnek új forrásokat, nagyobb részt inkább a biztonságot növelhetik. Bátor elképzelés, hogy a régió elosztó- és tranzitközpontja legyünk: harcos nacionalista propagandával ezt aligha segítjük, s bár hasznos lehet számunkra ez a szerep, a külső függésen nemigen változtat.

Viszonylag kevés szó esik azokról a lehetőségekről, amelyek szakértők szerint a leginkább szolgálnák a fokozatos függetlenedést. Az egyik fő követelmény a jelenlegi felhasználási szerkezet átalakítása lenne. Hazánkban az energia szükséglet több mint felét földgázzal elégítjük ki, ami jóval magasabb arány, mint az uniós átlag. Egész Európában csak három ország engedi ezt meg magának, valamennyien gázexportőrök: Nagy-Britannia, Norvégia és Oroszország. Közülük számunkra csak egy a lehetséges partner, azaz hasonló belső felhasználási arányok megtartása mellet eleve irreális elvárás az orosz függőségünk csökkentése. A földgáz részbeni kiváltására az egyetlen perspektivikus irány a megújuló források térnyerése, ebben viszont óriási lemaradásban vagyunk még az uniós kötelezettségeinkhez képest is.

2020-ig a hazai felhasználás 14-16 százalékát ebből kellene fedeznünk, és még akkor is messze elmaradnánk az EU átlagától. Ezzel szemben nagyjából ennek felét érhetjük el, de ehhez is fel kellene gyorsítanunk az ilyen irányú fejlesztéseket. A Fidesz-kormány másfél éve a már futó programokat is leállította, és még mindig nincs jele a folytatásnak, pedig hatalmas uniós támogatási lehetőség megy veszendőbe. Az adottságaink sajnos amúgy sem a legjobbak, a szél-, víz- és napenergia korlátozott hatékonysággal hasznosítható, a geotermikus források megvannak, viszont a jelenleg elérhető technológiákkal tömegméretekben nehezen aknázhatók ki, marad tehát főként a biomassza. A gyorsítás jelei itt sem láthatók, sőt a kormányzati illetékesek hírek szerint máshol már bevált módszerekkel, így például az energianáddal sem nagyon hajlandóak foglalkozni, holott ahhoz kivételesen jók az adottságaink.