Sikertelen csúcs után

Az európai egyesülési törekvések az elmúlt ötven évben egyik válságból a másikba bukdácsoltak. Mára pedig „bebuktak” Európa történetének legsikeresebb korszakába, amelyet több mint fél évszázada nem a háború, hanem a béke jellemez. Amikor a nemzetek közötti nézeteltérések megoldását nem a harcmezőn, hanem a tárgyalóasztalnál keresik. Közhely? Lehet, hogy annak hangzik. De kérem belenézni a szíriai háborúról szóló tudósításokba, amelyek naponta jelentik százak halálát. Vagy idézzük fel az éhező, csontig soványodott észak-koreai gyerekek fényképeit. Aztán gondoljunk a mieinkre. Még mindig közhelynek tűnik arra elékeztetni, hogy ezzel szemben nálunk legalább béke van? És ez a béka a népek azon felismerésének köszönhető, hogy Európa jövőjét az „együtt”, és nem az „egymás ellen” jelenti. Az elv megvalósulásának pedig gyakorlati, szervezeti formája az Európai Unió volt – és reményeim szerint marad a jövőben is. Tehát szükség van rá. Ezért jogos az aggodalom, ha létét a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztetve látjuk.
Sietve hozzáteszem: az unió a mostani eredménytelen csúcs után sincs létveszélyben. Nehéz helyzetben viszont igen. Illik rá Konrád Adenauer legendás mondása, hogy „A helyzet drámai, de nem reménytelen”. Az van, amit Angela Merkel válaszolt a konferenciáról kijövet a BBC tudósítójának, arra a kérdésre, hogy „most mi lesz?” „Az lesz, hogy hazamegyünk, kialusszuk magunkat, aztán egy vagy két hónap, esetleg fél év múlva megint találkozunk, és megegyezünk, mint eddig is mindig”!
Valóban. A nettó befizető és a részesedésükön felüli támogatást élvező országok között mindig is volt ellentét. Aztán megegyeztek. De azt gondolom, hogy a felzárkóztatási pénzek szétosztása mögött most van két új probléma, amelyek veszélyesebbek a közösség jövője szempontjából, mint az, ki mennyit kap a kohéziós alapból. Mindkettő olyan, amellyel az EU-nak eddig nem volt dolga. Első az egyik tagállam kilépési szándéka. Ez Nagy-Britannia. A másik, hogy a huszonhét közül egy megkérdőjelezi a közösség alapelvét, a demokratikus államrendet. Ezek mi vagyunk. Anglia kilépése, vagy bennmaradása a szigetország és a közösség problémája. De az, hogy mi a demokráciát, vagy a diktatúra valamelyik formáját választjuk, a mi ügyünk. Nemzetünk létkérdése.
Az angol kilépés, vagy bennmaradás ügyét Cameron miniszterelnök közvetve a konferencia homlokterébe állította. Ezzel zsarolt. Ő maga ugyan nem Európa-párti, de tartja magát a mindenkori angol kormányok belépés óta vallott felfogáshoz, amit Margaret Thatcher így fogalmazott meg: „Csak akkor akadályozhatjuk meg az EU Nagy-Britannia érdekeivel ellentétes határozatait, ha tagok maradunk”. Cameron és kormánya is ezt vallja, ezért nem akar kilépni. De konzervatív pártja tagjainak 68 és az egész lakosság 54 százaléka azonnal kilépne. A miniszterelnök tehát nagy belpolitikai nyomás alatt áll. Megfigyelők szerint politikai karrierjének ugyan mindenhogy vége – ha a kilépést sürgetőkhöz csatlakozik azért, ha ellenük foglal állást azért –, ennek ellenére azt az amúgy tisztességes véleményt képviseli, hogy amíg lehet, helytáll. Ezzel a magatartással esetleg használhat országa pillanatnyi érdekeinek, de biztosan árt a közösség, Európa jövőjének. Ha a csúcskonferencián kezdettől fogva nem fenyeget vétóval arra az esetre, ha a másik huszonhat tagállam nem fogadja el feltételeit, valószínű, hogy a múlt héten megszületik a megegyezés és a probléma hét évre megoldódik. Az EU Tanács elnöke, Herman van Rompuy két közvetítő javaslata mutatja, hogy volt még lehetőség kompromisszumos megegyezésre. De Cameron mereven kitartott eredeti követelése mellett: a 2011-es szinten fagyasszák be a költségvetést, tehát csökkentsék a kiadásokat (kohéziós pénzek). Továbbá: faragják le a brüsszeli központ költségvetését, csökkentsék a munkatársak létszámát és a vezetők fizetését. Ezzel a szokásosnál is jobban megosztotta a huszonhét tagállamot. Maga ellen fordított a felzárkóztatási alap növelését követelő tizenhét országot és a brüsszeli bizottságot. De az angol miniszterelnök nem állította maga mögé valamennyi olyan országot sem, amely többet fizet be a közösbe, mint amennyit visszakap. Legtöbbjük – mindenekelőtt a közösség hat alapító tagja – komolyan veszi a római szerződés egyik legfontosabb előírását, a szolidaritást. Ez a szó viszont hiányzik a mindenkori angol kormányok szótárából.
Ami pedig Orbán Viktornak a demokráciához való viszonyát illeti: azt mondta, reméli, hogy a mostani társadalmi rendszert nem kell lecserélni. Tehát a demokráciát lecserélhető, alternatív megoldásnak tartja. Azt is mondta, hogy ő a nyolcvanas években nem a diktatúra, hanem a diktatúra fenntartói, megvalósítói ellen küzdött. Vagyis a diktatúra rendben van. Ilyent EU-tagország miniszterelnöke még nem mondott. Természetesen tudják ezt Brüsszelben is, hiszen mindezt nem szűk baráti körben, hanem nyilvánosan, kamerák előtt jelentette ki miniszterelnökünk. Az EU-ból eddig nem zártak ki egy országot sem. Görögország példája mutatja, hogy milyen nagy a szolidaritás gazdasági kérdésekben. De hazánk, pontosabban Orbán esetében nem a gazdaságról, hanem arról az értékrendről van szó, amelyre az EU alapul. Ő ezt kérdőjelezi meg.
Azt, hogy mikor telik be Brüsszelben a pohár, nem tudom. De azt gondolom, hogy a következő parlamenti választás lebonyolításának körülményei, és főleg a kimenetele döntő lesz. Ha a magyar választók ismét Orbánra szavaznak, az az utolsó csepp lehet a pohárban. Azt jelentheti, hogy a kétharmad nem kisiklás, hanem tudatos döntés volt. A magyar nép akkor már két választáson bizonyította, hogy nem demokráciában akar élni. Legkésőbb akkor dönteni kell Brüsszelben, hogy továbbra is megtűrnek-e maguk között egy ilyen országot, vagy a közösség történetében először a kizárást választják.
De a következő hetek témája még más. Az a kérdés, mennyivel csökken a kohéziós alapból kapott támogatásunk. Rossz a starthelyzetünk. 2009 óta a hazai állami beruházások 97 százalékát e kohéziós forrásból az unió finanszírozza. Ha ez elmarad, nincs fejlesztés. Brüsszel az unió négy legszegényebb országa közé sorolt bennünket. A Standard és Poor’s hitelminősítő intézet a múlt héten leminősítette, Jordániával, Macedóniával és Tunéziával sorolta egy csoportba Magyarországot. A most véget érő periódusban rendelkezésünkre bocsátott kohéziós pénznek (nyolcezer milliárd euró) eddig csak negyven százalékát tudtuk lehívni. De ha az eddigit felajánlott pénzt sem használjuk fel, akkor miért akarunk új kölcsönt? – kérdezik Brüsszelben. Valóban nincs szüksége Magyarországnak kölcsönre, mert igaz, amit Orbán mond, hogy „az ország megáll a saját lábán, unortodox gazdaságpolitikáját mindenütt csodálják, másolják, mert ez tette a magyart Európa legstabilabb gazdaságává”?
Brüsszelben persze pontosan tudják, hogy ez nem igaz. (Árnyalt, újmagyar diplomáciai nyelven: szemenszedett hazugság.) Arra azonban alkalmas, hogy elveszítsük maradék becsületünket is a külföld szemében.