Posztszovjet úton
Ma még lehetetlen megállapítani, lesz-e második Orbán-kormány, vagy sem. A harc folyik. A tét jelenleg az, hogy egyáltalán legyen esélye a kormányváltásnak, aminek feltétele az európai normáknak megfelelő demokratikus választás. Politikai és ideológiai beállítódástól függetlenül mindenkinek érdeke, hogy a választások tisztességesek legyenek, kifejezzék a választói akarat sokféleségét. Az USA-ban most zajló Obama–Romney-párharc a legjobb példa arra, hogy a választók, ha úgy akarják, leválthatják a vezetőket, lehetővé téve a vezetést olyanoknak, akik a korábbihoz képest 180 fokkal ellentétes politikai-ideológiai elveket vallanak. De abban a két fél között nincs és nem is lehet vita, hogy kellenek a választások, kell a jogállam, tiszteletben kell tartani az alkotmányt.
Bár a Magyarország előtt álló problémák bonyolultak, nehezen megoldhatók, s az elmúlt években még bonyolultabbak lettek és megsokasodtak, jelenleg nem az a feladat, hogy e problémák kormányzati megoldásainak alternatívájával szembesüljünk. A feladat jóval egyszerűbb. Arra a kérdésre kell válaszolni: önkényuralom vagy népuralom? Ha lesznek tisztességesen lebonyolított választások, nagy valószínűséggel nem lesz második Orbán-kormány, vagy ha lesz, azzal együtt lehet élniük azoknak is, akik mást választottak. Ám ha a választások úgy zajlanak, ahogyan most a Főnök képzeli, akkor Magyarország a posztszovjet politikai útra lép.
A posztszovjet út az önkény, az államosítás, az ízlésterror, az oligarchatársadalom útja, amely sokak nyomorát, elhallgattatását, emigrációba kényszerítését jelenti, amely nálunk véres múltú kirekesztő ideológiák kísértetjárásával párosulna. Újra indulna a „szocializmus építése”, de csak nálunk. A következmények végzetesek lennének: gazdasági összeomlás, társadalmi lázadás. (Ahogy Spiró György mindezt leírta a Feleségverseny című regényében.)
Csepeli György
