Politikai hisztéria
Megvallom, a szkeptikusok közé tartozom. A Fidesz igen messzire ment a demokratikus intézmények és az alkotmányosság lebontásában, s ha veszélyt érez, még messzebb megy. Elementáris erejű elsöprésére lenne szükség a választófülkékben, de a társadalom politikai képzeletében szemmel láthatólag mindmostanáig nem fogant meg ez a lehetőség. Nem söpör el négyévenként, még ha alkotmányos körülmények között le is váltana. Eddigi tapasztalataink alapján nem zárhatjuk ki, hogy ha a választásig hátralévő időben megfordulna a hangulat, mérséklődne az apátia (mert a Fidesz támogatottságának igen jelentős csökkenése közismerten mindeddig csak a politikai térből kilépőket gyarapította – egészen a megdöbbentő 50 százalékig), arra valamifajta szükségállapot bevezetése lehetne a felelet. Akkor pedig az Országgyűlés nem oszlatható fel, a választást elhalasztják, a kétharmad pedig dübörög tovább a szakadék irányába.
A politikai érdeklődés és a politikai érzelmek beszűkülésével a demokratikus ellenzéki pártok egyelőre nem tudnak mit kezdeni; mindegyik a maga strukturális problémájával küzd, vagy annak van kiszolgáltatva. Az MSZP azzal, hogy mindennek ellenére megmaradt mint grand old party, s heterogén összetételének megfelelően hol bukott eszmékkel kísérletezik, hol azzal biztatja magát, hogy egyedül válhat a Fidesz elleni összes indulat gyűjtőpártjává, máskor pedig félszívvel reálpolitizál. Az LMP gondja, hogy kiváló, de a dolog természete szerint csekély hatásfokú parlamenti munkája és néhány rokonszenves utcai akciója mellett fenntartja az egyenlő távolságtartás doktrínáját, a középnek azt az eszméjét, amelyet a Fidesz kétévi hatalmi politikája teljesen illuzórikussá tett. Tehetséges vezető garnitúrájuk – talán méltányosságból – nem veszi föl a kesztyűt alapító atyjukkal, ezzel a nemes lelkű doktrinerrel szemben, akit egy jóindulatú kívülálló két foglalkozástól mindenképpen eltanácsolna: a politikusétól és az ügyvédétől. A DK azzal a problémával nem boldogul, hogy vezetője egyszerre motorja és tehertétele.
A parlamenten kívüli demokratikus tényezők a közéleti apátiára szükségképpen a politika eltávolításával, eltartásával, zárójelbe tételével reagálnak – az érdekvédelem irányában (Szolidaritás), vagy a jókedvű, nemzedékváltást is ígérő, minden rendű-rangú és színezetű levitézletteket egyszerre eltakarító karnevalisztikus program jegyében (Milla, 4K! – s tőlük az LMP sem áll alaphangoltsága tekintetében távol). Nem ellenszenves elképzelések, meg lehetett – és talán kellett is – próbálni, de az antipolitikai tabula rasa (amely után új alapokon kezdhető újra a politizálás) föltétele és igazolása egy olyan össztársadalmi hangulatváltozás lenne, amelynek – mint mondtam – a jelei nem láthatók.
A demokratikus politikai jobboldal, a Fidesz & Co.-t radikálisan bíráló konzervatív álláspont létének és lehetőségének egyedüli jele mind ez idáig Sólyom László aszófői beszéde volt. A szakmai tudáson és ethoszon alapuló s történetesen jobboldaliként azonosított közgazdák és jogászok szakkritikáját ugyanis csak nagyon áttételesen értelmezhetjük politikai megnyilatkozásként – ők éppen renoméjuk védelmében óvakodnak politikai konzekvenciákat levonni kétségbeesett diagnózisukból. Egyes – főképp fiatal – jobboldali újságírók és bizonyára más szakmabeliek lelkiismereti konfliktusai pedig dicsérhetik morális épségüket, de – legalábbis egyelőre – nincs politikai súlyuk.
Számomra evidencia, hogy minden alkotmányos demokratikus erőnek és potenciának egyesülnie kell egyetlen aktuális célnak, Orbán Viktor elkergetésének érdekében. De azt a fokozódó ingerültséget, hogy ennek most, két évvel a választás előtt nincsenek kézzelfogható jelei, a politikai hisztéria egy nemének tartom. A távolságok ezek között az erők és potenciák között félelmetesen nagyok s talán kibeszélhetetlenek. Az egyetlen közös pont magában a választás aktusában, egyfajta közfelkiáltásban realizálódik, amellyel Magyarország népe hitet tenne amellett, hogy alkotmányos demokráciában akar élni, és azt helyre akarja állítani. A választás technikai feltételeit (is) Magyarország kormánya extrém módon megnehezítette, ezért az optimális ellenlépésekről a választás előtt, kellő időben meg kell egyezni. Az alkotmányos és demokratikus keretek, formák helyreállításáról gondolkodni kell – erről a leginkább megfontolandókat az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet közleményeiben szoktam olvasni. A politikai tartalmak egyeztetése – a szó komoly és elvi értelmében – csak e nagy cél elérése után képzelhető el.
Radnóti Sándor
