Olimpia és Paks II: megúszhatjuk őket?

A mindent átható populizmus légkörében, ahol egyfajta alternatív valóságot sulykol belénk a kományzati popaganda, és az egész politikai elit alkalmazkodik ehhez, a társadalom végletekig megosztott és bizalmatlan mindennel és mindenkivel szemben, nehéz bármiről ésszerű vitákat folytatni. Iskolapéldája ennek az olimpia rendezésének kérdése, amelyet a Fidesz kezdettől fogva nemzeti ügyként kezelt – bár azt most egyik pillanatról a másikra letagadja –, nemes egyszerűséggel lehazaárulózva azokat, akik netán kételyeiket merik hangsúlyozni.

Az olimpia így azonnal részben politikai, részben érzelmi síkra terelődött, ahelyett, hogy a valós lehetőségeinket végigelemzve, a különböző pro és ellenérveket vizsgálva jutottunk volna el a következtetésekig. Nem annyira bonyolult egymás mellé állítani, mit hozhat nekünk egy olimpia nemzeti imázsban, tekintélyben, fejlesztésekben stb., és ezért mekkora áldozatot kell hoznunk. Segítségül ott van előttünk az eddigi rendezők példája, hol, mennyit költöttek és mit nyertek vele, megérte-e nekik.

Kétségkívül dagadna a keblünk a büszkeségtől, ha olimpiát rendeznénk, óriási élmény és teljesítmény lenne, a világ figyelmének középpontjána kerülnénk néhány hétre. A lényegi kérdés azonban nem ez, hanem az, hogy alkalmasak vagyunk-e rá, azaz adottak-e a hazai feltételeink, eszközeink és forrásaink ehhez. Ha ennek boncolgatásával kezdtük volna, nem pedig a „merjünk minél nagyobbat álmodni” hozzáállással és a nemzeti büszkeségünket felcsigázó gyönyörű ígéretekkel, el se jutottunk volna a konkrét pályázatig.

A racionalitás szigorú talaján állva ugyanis rövid idő alatt felmérhető, hogy nem vagyunk alkalmasak olimpia rendezésére. Nem azért, mert nem értünk hozzá, nem azért, mert nem tudunk szervezni, nem azért, mert buták vagyunk, esetleg hiányzik belőlünk a kreativitás és a tehetség, egyszerűen a szükséges nagyságrendű forrásaink hiányoznak. Nem véletlen, hogy az utóbbi hét évtizedben csak a mienkénél sokkal nagyobb országok rendeztek olimpiát, az egy görögök kivételével, és látjuk, ők hová jutottak. Nem az a lényeg, mekkora abszolút terhet jelent egy olimpia, hanem az, hogyan viszonyul az adott ország teljesítő képességéhez.

Ez utóbbi alapvetően a GDP nagyságától függ, de fontos tényező a már meglévő sport- és egyéb infrastrukturális létesítmények színvonala, az elérhető helyi termelői és munkaerő kapacitások, az anyagi forrásokról nem is beszélve. Független gazdasági szakértői körökben már bő egy évtizeddel ezelőtt, amikor először merült fel a rendezés ötlete, egybehangzó volt a vélemény, hogy nincsenek meg a kellő adottságaink, és ha mégis belevágunk, úgy járunk, mint a görögök: olyan léptékű, ráadásul soha meg nem térülő beruházásokra lenne szükség, amelyek a végletekig kimerítenék az országot.

Arról nem is beszélve, hány sokkal fontosabb helye lenne a fejlesztéseknek, az egészségügytől kezdve az oktatáson át az innováción keresztül a hazai vállalkozások támogatásáig, az országos infrastukturális beruházásokig, az elmaradott térségek felzárkóztatásáig stb. Ne legyünk naívak, egy olimpia ezektől vonná el a forrásokat hosszú évekig, összhatásában tehát nem a fejlődésünket, felzárkózásunkat szolgálna, hanem a lemaradásunkat konzerválná. Ez fekete-fehéren kimutatható a hosszabb távú elemzésekkel csakúgy, mint az utóbbi olimpiák rendezőinek tapasztalataiból.

Bármilyen meglepő, de ezekről a tényezőkről az elmúlt években viszonylag kevés szó esett. A Fidesz tudatosan politikai-érzelmi síkra terelte a témát és ezzel uralta a közbeszédet, így igyekezett népszerűségét növelni. Az ellenzék besétált ebbe a csapdába, és az emberek vélt vagy valós hangulatához próbált alkalmazkodni, és össze-vissza beszélt. A támogatók és bírálók között semmilyen racionális párbeszéd nem alakult ki, a lényegről, a tényleges megvalósíthatóságról alig esett szó.

Annak ellenére, hogy a kormány által megrendelt megvalósítási tanulmány röhejes volt, és hemzsegett a nyilvánvaló hibáktól és csúsztatásoktól. Senki nem vehette komolyan, hogy 775 milliárdból kihozható egy olimpia, mikor az elmúlt két évtizedben még a legolcsóbb is ennek ötszörösébe került, a többi pedig még többe. A számokat azonnal vitatták ugyan, de továbbra sem ez volt a középpontban. A Momentum mozgalom legjobb húzása az volt, hogy erre helyezte a hangsúlyt, és egyre többen ébredtek rá, hogy mibe is kerülne nekünk ez az egész. Végre cikkek sora jelent meg a médiában a valós költségek kalkulációjával, összehasonlító táblázatokkal. Kapóra jött az egyébként az olimpia főpróbájának szánt vizes vb, amelynek a költségei nagyjából 20 milliárd forintról kezdték és ma már 108 milliárdnál tartanak, amiből – mi ad isten – a Fideszhez közeli vállalkozók csípik le a legnagyobb szeletet.

Itt van tehát a szemünk előtt, mi lesz, ha olimpiát rendezünk: a költségek elszállnak, a Fidesz hátországa tovább gazdagodik, az adófizetők pedig fizetnek, mint a katonatiszt. A különbség annyi, hogy a vizes vb kapcsán százmilliárdot nyögünk, az olimpiánál pedig a rengeteg drágító tényezőt figyelembe vevő szakértői számítások szerint 7-8 ezermilliárd lehet a végösszeg, ami a GDP-nk közel negyede! Honnan vennénk el erre a pénzt? Hitelből fedeznénk? Ha igen, milyen kamattal és meddig? A montreáli polgárok több mint 30 évig fizették a külön olimpiai adót az 1976-os rendezés után.

Hab a tortán, hogy Orbánék egyidejűleg még egy gigaberuházást vettek tervbe: Paks II-őt. Sok a hasonlóság a kettő között, azt is előzetes megvalósítási tervek és egyeztetés nélkül, erőből akarják megvalósítani, egy elismerten soha meg nem térülő beruházásért több évtizedes terheket vállalva 8-10 ezermilliárdos nagyságrendben. Valamennyiünk rémálma lehetne, ha az elkövetkező 7-8 évben összességében a GDP felét áldoznák fel erre a két projektre: az ország belerokkanna, és évtizedekig nyögnénk a hatását. Ideje Pakssal szemben is népmozgalmat szervezni.