Most jön a neheze

Szétvált, ami eddig se tartozott össze. Gyurcsány Ferenc és az MSZP többé-kevésbé mindig küzdelmes viszonyban állt egymással – leszámítva a 2006-os győzelem mámorát, amikor a baloldalra szavazó tömegek elragadtatása egy hosszú pillanatra feledtetni tudta a miniszterelnök jobbára irritáló vezetési stílusát. Gyurcsány gyakorta kerülte, hogy a szocialista elittel megvitassa politikai elképzeléseit; annál inkább elvárta a frakciótól az automatikus támogatást. Ugyanakkor nem mulasztotta el érzékeltetni a tágabb közvéleménnyel, milyen szűnni nem akaró ellenállásba ütközik meggyöpösödött pártján belül. Az MSZP erős embereit az sem töltötte el lelkesedéssel, hogy elnökük a szabad demokraták között kiérdemelte „a legliberálisabb szocialista” titulusát, mintegy elismerésként, amiért többet hadakozik a sajátjaival, mint a jobboldallal. Gyurcsány és az „övéi” folyamatos konfliktusának személyes ellentétekig fokozódó részleteiről a külvilág csak legendák révén alkothatott képet; ezeknek a momentumoknak a valódi természetéről a politikai elemzőknek máig sincs hiteles ismeretük.

Mindenesetre az őszödi beszéd, illetve kiszivárogtatásának tisztázatlansága nemhogy nem járult hozzá a belső viszonyok jobb megértéséhez, hanem kifejezetten rontotta a látási feltételeket. Mindenesetre bizonyos, hogy a rendkívüli politikai trauma kemény következményei mind a szocialista pártot, mind személyesen Gyurcsányt erősen megterhelték. Kapcsolatukat nemkülönben. Kénytelenek voltak ugyan összezárni a bajban – hiszen ezért a Fidesz is mindent megtett –, de szimbiózisról már szó sem volt, és a növekvő társadalmi elutasítottság szükségképp Gyurcsány lemondásához vezetett: ő maga látta be, hogy miniszterelnökként és pártelnökként egyaránt továbbvihetetlen ballaszt lett az MSZP számára. Ráadásul az új kormányfő keresésének rettenetes komédiája – ez az enyhén szólva előkészítetlen lépés – csak tovább erodálta az amúgy is szétesett szocialistákat; hogy a Bajnai-korszakban valamelyest szélárnyékba húzódhattak, az már szinte kegyelmi állapot volt a korábbiakhoz képest. Az egy évvel később bekövetkezett földcsuszamlásszerű választási vereséget az MSZP vezetésében Gyurcsány Ferenc számlájára írták – noha a nyilvánosság előtt ezt hivatalosan soha nem fogalmazták meg.

Amikor a volt miniszterelnök úgy döntött, hogy még időlegesen sem vonul vissza a politikától, hanem mezei képviselőként marad pártjának frakciójában, és látványosan, ám hallgatagon beült a parlamenti patkó hátsó sorába, azonmód tudni lehetett, hogy ebből előbb-utóbb grimbusz lesz. Mert nyilvánvalóan nem az volt az ő helye. Senki sem képzelhette, hogy Gyurcsány ott fog szekundálni egy másik pártelnök mögött. Erre alkatilag alkalmatlan. Nem személy szerint Mesterházy Attila akadályozta az önmegtartóztatásban; akárki állna most a párt élén, Gyurcsány időzített bombaként várta, hogy valamiképp detonálja magát. Az MSZP visszavétele – ezt a kongresszus megmutatta – reménytelen törekvés lett volna, a párt belülről jövő megújítását pedig, amelynek szükségességét az exelnök folyvást hirdette, a többség már úgyszintén nem általa képzelte el. Nem beszélve arról, hogy ismerős lózungokon kívül keveset árult el a megújhodás politikai – vagyis nem csupán szervezeti – programjáról. Ahhoz tehát, hogy a volt pártelnök ismét pártelnök legyen, nyilvánvalóan másik pártot kellett gründolnia. Ezúttal jó előre gondoskodott a váltás lehetőségéről: a néhány hónapja alapított Demokrata Párt várja a tíz kilépő szocialista képviselőt, ha minden simán megy, az új parlamenti frakció már e héten megalakulhat.

Ám most jön a neheze. Az elválás alighanem békében lezajlik, de az már nagy kérdés, hogyan tovább. Gyurcsány azt ígérte, nem kritizálja többé az MSZP-t, Mesterházyéknak szintén nem érdekük a csatabárd kiásása. Csakhogy ezentúl két baloldali pártnak kell osztoznia egyazon választói táboron. Szerintem ugyanis illúziónak tekinthető, hogy a Demokratikus Koalíció magához vonzza a magukra maradt liberális és netán létező konzervatív rétegeket. Egyelőre leginkább épp ezek tartanak távolságot az ő szemükben kompromittálódott Gyurcsánytól – egyetemben a civilszervezetekkel, a Facebook-nemzedékkel –, ígérjen bár nyugatos balközép pártot, igazi szociáldemokráciát, toronyórát lánccal. Félő, hogy amint ezzel a helyzettel az új alakulatnak szembe kell néznie, mégiscsak az elhagyott MSZP-vel szemben próbálja majd elfogadtatni magát a baloldalon, tehát ellene fog kampányolni. És viszont: a szocialisták is rákényszerülnek, hogy – megtartandó a bázisukat – a DK irányvonalát támadják.

Holott ez volna a lehető legrosszabb fejlemény. Az Orbán-rendszer leválthatóságát beláthatatlan időre kitolná, ha a baloldal elmérgesedett viszonyai lehetetlenné tennék a választási együttműködést.

Ezért hát, ha már a szétválásnak meg kellett történnie, ezentúl mindkét párt számára kötelező az egymás iránti – megkülönböztetett – tolerancia.