Különleges katonák
Nem messze Washingtontól, a Blue Ridge hegyei táján ma már csak nyomai találhatók egy egykor óriási titkos katonai tábornak. A második világháború utolsó éveiben németek, osztrákok ezreit és magyarokat is képeztek ki itt felderítésre, a lélektani hadviselés ismereteire: túlnyomórészt olyan európai menekülteket, akik anyanyelvi szinten beszéltek németül. Köztük zsidó származásúakat, de ott volt Camp Ritchie-ben például Thomas Mann fia, Klaus is. HELTAI ANDRÁS írása az amerikai hadsereg egy különleges alakulatáról.
Az amerikai Blue Ridge-i tábor fehérre festett barakkjaiban a második világháború idején különös népség lakott. Kezdő vagy leendő írók, művészek, muzsikusok és egyéb széplelkek – szóval a katonaságra meglehetősen alkalmatlan társaság. Volt, aki már Amerikában született, de a többségük a nácik elől szökött oda, és segíteni akarta új hazáját. Már csak azért is, hogy valóban befogadják, és a menedéken túl megkaphassa az állampolgárságot is. Megdöbbentek az érkezéskor, amikor a több száz hektáros területen SS-egyenruhás alakulatokat láttak masírozni, német Tigris páncélosokat és Opel csapatszállítókat dübörögni. A kiképzés részeként meg kellett ismerkedniük gyakorlatban is a náci fegyveres erők szervezetével, működésével, felszereléseivel és eszközeivel, amihez ezen a 250 hektáron minden a rendelkezésükre állt.
Esténként a barakkokban a háború mellett az egykori berlini, bécsi, varsói, budapesti hétköznapokról is beszélgettek. Ott volt Georg Kreisler, a bécsi dal és kabaré mestere, Stefan Heym, a már sikeres fiatal író és társa, bizonyos Hans Habe, aki korábban Békessy János néven szép karriert futott be a bécsi és a prágai sajtóban, majd harcolt a francia ellenállásban, de köztük volt Henry Kissinger is, akire utóbb társai fura, visszahúzódó alakként emlékeztek.
A sajátos gárdát nemcsak katonai szakismeretekre oktatták. Meg kellett tanulniuk a kihallgatás technikáját, azt, hogy milyen lélektani fogásokkal lehet szóra bírni a legmakacsabb foglyot is. Később, már a megszállt Németországban az egyik legeredményesebb módszerük az volt, hogy az amerikai tiszt közölte a vele szemben ülő náci funkcionáriussal vagy tiszttel: ha nem beszél, átadja a szomszéd szobában várakozó szovjet kollégájának... Szibéria esélyének felsejlése pedig általában hatott, vagy ha mégsem, akkor a másik helyiségben a szovjet egyenruhába öltözött „Ritchie-boy” mordult rá tört németséggel a kihallgatottra: „Ha nem beszélni, vannak nekünk más eszközök is...”
Nem könnyű munka
Ezek a közép-európai entellektüelek ritkán használtak ugyan fegyvert, de mindenben osztoztak társaikkal a katonasorsban. Elsőnek Észak-Afrikában, majd Olaszországban vetették be őket, de az igazi feladatok az 1944. júniusi partraszállás után vártak rájuk. Ők is ott voltak Normandiában a rohamcsónakokon vagy ejtőernyővel földet érők között. Feladatuk az volt, hogy a hadműveleti területen mozogva kihallgassák a foglyokat, a szökevényeket, és így a német erők helyzetéről, felszereléséről, terveiről, nem utolsósorban pedig a csapatok hangulatáról tájékoztassák a hadvezetést. Munkájuk nem volt könnyű, de legtöbbjük esetében segített a nyelv, a kultúra és a szokások ismerete. Előfordult, hogy földijük került eléjük, és nemritkán olyanok, akik egykor gúnyolták, elűzték őket.
Mások, a lélektani hadviselési egységek tagjai a szó szoros értelmében a bőrüket vitték a vásárra. Hangszórókon át szóltak az ellenséghez, tájékoztatva őket, hogy küszöbön áll a végső vereség, adják fel, mentsék az életüket. A korabeli műszaki lehetőségek miatt azonban ezeket a mindössze 25 watt teljesítményű hangszórókat szinte a frontvonalban kellett felállítani, hogy elérjék velük a remélt hallgatóságot. A másik oldalon adott esetben mi sem volt egyszerűbb, mint bemérni a közeli hangforrást, és néhány tüzérségi lövedékkel megsemmisíteni. De a „Ritchie-boy”-ok szerkesztették a német vonalak felett ledobott röpcédulákat és a hadi helyzetről tájékoztató német nyelvű újságot is.
De ki kezdte?
A háború végnapjaiban az egek tagjai új feladatokat kaptak. Richard Schifter például – a Reagan-kormány későbbi emberi jogi külügyminiszter-helyettese – Aachenben munkatársaival a felszabadított város sok ezer lakosát kérdezte ki: ez volt az első beható felmérések egyike a náci rendszer működéséről, sőt a felszabadított haláltáborok rettenetes látványának is szemtanúi voltak.
Nem egy Camp Ritchie-i növendék kihallgatóként, tolmácsként dolgozott, amikor sorra kapták el a kisebb-nagyobb náci hatalmasságokat, majd állították őket bíróság elé. Georg Kreislernek először Julius Streicher, a hírhedt antiszemita hecclap, a Der Stürmer főnöke jutott. Streicher a kihallgatás után megköszönte, hogy emberségesen bántak vele. „De hát a zsidók mégiscsak mind ellenem vannak...” – mondta. A mindig jó humorú Kreisler feljegyezte válaszát az utókornak: „Na ja – de hát végül is maguk kezdték.” A bécsi dalkirály később Ernst Kaltenbrunner, majd Göring kihallgatói között is ott volt. A birodalmi marsall kereken tagadta, hogy bármit is tudott volna a megsemmisítő táborokról: „Az nem az én területem volt” – közölte. Ilyen és hasonló tapasztalatok után Kreisler örült, hogy 1945 végén, három év szolgálat után leszerelhetett. Társa, a berlini születésű Werner Angress SS-egyenruhában elfogott fiatalok sorát hallgatta ki. Akkori tapasztalataira sok évvel később hivatkozott, amikor védelmére kelt Günther Grass Nobel-díjas írónak, aki öregségére megvallotta, hogy 17 évesen maga is a Waffen-SS tagja volt. Angress szerint a fiatalok nem tehetők felelőssé azért, hogy megtévesztették őket.
A különleges egység tagjai közül többen évekig Németországban maradtak. Hans Habe – azaz Békessy János – a Radio Luxembourg, illetve az amerikai hadsereget szolgáló rádió, az AFN egyik igazgatója lett. A háború után szerkesztett a megszállók által alapított napilapot, majd saját újságokkal próbálkozott, kevés sikerrel. Utóbb a Die Welt befolyásos publicistájaként dolgozott, miközben sorra írta regényeit, köztük egy olyat is, amelyben háborús élményeiről számolt be. (Megtette ezt Stefan Heym is, kiemelve, mennyire riasztotta annak idején az amerikai hadseregben tapasztalt rasszizmus a feketékkel szemben.) Társaik is szerepet vállaltak az amerikaiak szervezte „nácitlanításban”, az új, demokratikus szellemű német média megteremtésében. A többiek visszatértek az Egyesült Államokba, ahol többnyire szép karriert futottak be. Volt, aki nemzetközi hírű jogászként, mások a Harvard vagy a Princeton nyugalmazott professzoraiként nyilatkoztak, amikor egy német dokumentarista a hetvenes években filmet készített Camp Ritchie történetéről.
Harminc év után
A Military Intelligence Training Center iratai ugyanis egy levéltári tűzben többnyire elégtek, így a stáb már csak a veteránok visszaemlékezéseire támaszkodhatott. Harminc évvel a háború után kérdezték meg őket először, addig sem az amerikaiak, sem a világ nem tudott arról, hogy ezeknek a különleges katonáknak milyen szerepük is volt a szövetségesek győzelmében, a háború lerövidítésében, majd az új Németország megszületésében.
