In memoriam Reformszövetség
Demján Sándor és Futó Péter 2008. november 11-én találkozóra hívta kilenc munkaadói szervezet vezetőit: hozzák létre a Reformszövetséget. Céljuk annyi volt, hogy állítsanak fel végre pártsemleges diagnózist a beteg magyar gazdaság állapotáról, és javasoljanak terápiát. A szövetség 141 napig működött, és tevékenysége megkerülhetetlen tényező lett. A Reformszövetség működésének főbb állomásait BARÁT JÓZSEF idézi fel.
– Szembesítenünk kellett a politikát a ténnyel: nagy baj lesz abból, ha folytatódik a szembekötősdi, ha a politikusok továbbra is képtelenek tudomásul venni, hogy haladéktalanul cselekedniük kell.
Ezt mondta a 168 Órának a gyáriparosok szövetségének Kossuth téri központjában megtartott novemberi találkozó egyik résztvevője. A vállalkozók annak módját keresték, hogyan lehetne megértetni egyszerre a politikai bal- és jobboldallal, hogy fontosabb dolguk is van annál, mint hogy egymásra acsarkodjanak: bele kell kezdeni a reformokba.
Az ötletadó Demján Sándor volt: hívják szövetségesül a tudományt az MTA elnökének és volt elnökeinek személyében, a tanulmányok kidolgozásával pedig bízzanak meg olyan szaktekintélyeket, akik különböző színezetű kormányokban vállaltak szerepet.
Így lett a Reformszövetség tagja egyszerre Pálinkás József, a Fidesz-kormány volt minisztere és Glatz Ferenc a rendszerváltó Németh-kabinetből. A szakértői csoportok vezetői között így tűnhetett fel Chikán Attila, aki Orbán Viktortól kapta a gazdasági miniszteri kinevezést, és Békesi László, aki Horn Gyulával értette meg: stabilizációs program kell.
Azt gondolhatnánk, pofonegyszerű és kézenfekvő megoldás: ha az országról van szó, együtt üljenek asztalhoz olyan emberek, akik a teljes spektrumot képviselik, akikről együtt elhihető, hogy egyik pártnak sem állnak a zsoldjában. Csakhogy ez ma Magyarországon egyedülálló vállalkozás volt. Itt a politika – a média aktív segédletével – mindenkit besoroz, nemcsak közírókat és társadalomtudósokat, de már a vállalkozók, sőt a reáltudományok művelőinek világa is szétpártosodott, szinte képtelen normális párbeszédre a közügyekről.
A Reformszövetség hosszú évek óta az első olyan grémium, amely felülemelkedhetett a sárdobáláson. Szinte felbecsülhetetlen előny egy olyan országban, ahol folyamatossá vált a kampány, és a pártok győzelme vagy bukása azon múlhat, hogy a járadékokból, segélyekből, nyugdíjakból élők voksait meg tudják-e kaparintani. Maguktól tehát nem merik kimondani: a jelenlegi járadékok, segélyek, nyugdíjak folyósítása is túl van az ország teljesítőképességének határán. Meg kell szorítani a kiadásokat, csak így lehetséges adócsökkentés.
Tény: a Reformszövetséget érte olyan vád, hogy a munkaadók, a tőkések érdekeit védelmezi a munkavállalók, a kisemberek rovására, ám a közgazdászszakmában magára maradt, aki ezt az álláspontot vallja. A többség ugyanis arra figyelmeztet: a mai viszonyok között a munkavállaló nem járhat jól, ha a tulajdonosi osztály az elszegényedés elől külföldre menekül, vagy nem is jön be az országba.
A szövetség akcióterve az euró 2013-as, esetleg 2012-es bevezetését célozza, és az ehhez vezető úthoz igazítja az indítványokat, amelyeket Gyurcsány Ferenc imponálónak, de egyes elemeiben dermesztőnek nevezett, és Orbán Viktor kerek perec elutasított. Alighanem együtt vélekedtek úgy, hogy az összesen 2200-2300 milliárd forintos kiadáscsökkentést nem tudja elfogadni a sikeresen kiskorúsított magyar választó.
Vajon számíthat-e a nyugdíjas sereg voksaira az, aki megszünteti a 13. havi nyugdíjat, és azonnal belekezd a nyugdíjkorhatár emelésébe?
Vajon mit szól a lakótelepek népe a jövedelemhatárhoz kötött családi pótlékhoz, a gyed és a gyes korlátozásához, a gáz- és távhőtámogatások csökkentéséhez, majd eltörléséhez?
Hát lehet ilyen intézkedésekkel választásokat nyerni?
A Reformszövetség végre kimondta azt, ami tabu a pártpolitikában: az ország érdekeinek szempontjából ma nem az a kulcskérdés, hogy a politikai gladiátorok küzdelmében ki győzi le a másikat. Az számít, hogy a gazdaság lejtmenetéből ne váljon szabadesés. Igazán dermesztő társadalmi konfliktusokhoz az vezethet, ha a politika most nem vállalja a konfliktusokat.
Meglepő, hirtelen halál. Ezt az érzést kelthette a megfigyelőben, amikor a kezdeményezők április 2-i akadémiai találkozója után bejelentették a hírt: a Reformszövetség megszűnt. Pedig csak napokkal korábban határozták el, hogy aktualizálják a február 21-i jelentés számait. Vajon mi történt? Alighanem az, hogy – a Reformszövetség tevékenységétől nem független kormányválság körülményei között – megkezdődött a testület átcsúszása a pártpolitika zónájába.
A tagok „behívókat” kaptak: Glatz Ferenc neve szóba került mint a szocialisták lehetséges miniszterelnök-jelöltje, miközben Vizi E. Szilveszter keményen bírálta a Gyurcsány-kormány adó- és kiadási csomagját. Oszkó Pétert a Bajnai-kabinet lehetséges pénzügyminisztereként emlegetik. A Reformszövetségnek meg kellett szűnnie. Ha másért nem, hát azért, hogy ne sározódjon be a várható politikai viharok felhőszakadásában. Hogy szükség esetén újjáalakulhasson.
Reformszövetség: élt 141 napot. Eközben független tudott maradni a pártpolitikától, és elfogadtatott valami olyasmit a hazai közvéleménnyel, amit az korábban nem volt hajlandó tudomásul venni. Hogy a reformokat nem lehet megúszni. A legutóbbi reprezentatív felmérések szerint a válaszadók háromnegyede úgy gondolja, hogy a gazdaságot csak megszorítások árán lehet rendbe tenni. Megtörtént a paradigmaváltás.
Köszönjük. Szép munka volt.
