Hogyan menthetők meg a devizahitelesek?

A devizahiteleseknek készülő új mentőcsomagnak és az MNB esetleges szerepvállalásának már a híre is elegendő volt ahhoz, hogy tovább gyengítse a Matolcsy-féle jegybanki ténykedéstől való félelmek miatt amúgy is rogyadozó forintot. Orbán Viktor jobbkeze nagyon nem szíveli a devizahiteleket, aminek sietett hangot adni, ezzel mintegy megelőlegezte, hogy a Nemzeti Bank kész aktívan részt venni a megoldáskeresésben, hogy milyen formában, egyelőre kérdéses. Az elmúlt napokban igazi ötletdömping alakult ki, mit lehetne tenni a valóban rendkívül nehéz helyzetbe került százezrek terheinek csökkentésére, sőt új elemként még az egyházak hiteleinek kiváltásáról is szó esett. A mentőcsomag konkrétumainak rögzítésénél azonban ezúttal célszerű lenne figyelembe venni az összes érdekelt érdekei mellett a járulékos hatásokat is.

Mindenek előtt a pontos célokat kellene meghatározni, mert minden más ebből következik. Ez azonban a látszat ellenére nem olyan egyszerű. Ha a cél a hitelcsapdába kerültek megsegítése, akkor a valóban nehéz helyzetben lévő, törlesztésre képtelen tömegekre kell koncentrálni, mára már minden ötödik adós ebbe a kategóriába tartozik. Az emlékezetes végtörlesztés éppen ellenkező célt szolgált, azoknak segített, akik fizetőképesek voltak, tehát a lényegi problémán nem változtatott, viszont 370 milliárd forintjába került a bankoknak és közvetve a költségvetésnek. Ez máig behatárolja a valódi bajkezelés lehetőségeit, mert olyan anyagi érvágást jelentett, amely súlyos veszteségbe döntötte a bankszférát, miközben a rossz hitelek aránya csak tovább nőtt.

Logikusnak látszik tehát, hogy elsősorban a nem fizető adósokon kellene segíteni, a mostani elképzelések is a 90 napon túli tartozást felhalmozókat érintik leginkább. Újabb dilemma azonban, hogy miért csak a nem fizetők kapjanak támogatást, és azok, akik nagy nehézségeket vállalva becsülettel törlesztenek, nem, vagy jóval kevesebbet. Ez alááshatja az egész hitelezési rendszert, az annak alapját jelentő kölcsönös bizalmat, mert azokat támogatja, akik nem fizetnek, és ezzel csökkenti a fizetőképesek felelősségérzetét is: minek törlesszek, megvárom, amíg elengedik a tartozásom egy részét stb. Olyan összetett megoldást célszerű tehát találni, amely minden devizahiteles rétegnek valamilyen könnyebbséget hoz. Az árfolyamgát ebből a szempontból az eddigi legjobb kezdeményezés volt, mivel ténylegesen tehercsökkenést hoz az adósoknak, és esélyt arra, hogy átvészeljék a nehéz időszakot. Ennek ellenére az érintetteknek csak kis része élt vele, ami vélhetően jórészt a bizalmatlanságnak köszönhető.

A PSZÁF új javaslata a rögzített árfolyam időbeni kiterjesztésén alapul, azaz lényegében időkorlát nélkül bármikor beléphetnének, sőt visszaléphetnének az adósok a rendszerbe. Ennek a problémája az, hogy az árfolyam-különbözetet a tartozás többi része után törleszteni kell, így nem lehet ki-be járni a rendszerből, és a fizetést sem lehet túlzottan elnyújtani. Ezzel együtt a bankokkal együtt módosítható lenne az árfolyamgátas megoldás úgy, hogy a jelenleginél rugalmasabb legyen, és a banki veszteségek se emelkedjenek számottevően.

A következő és legnagyobb dilemma az, ki viselje a mentőcsomagok terheit. Az eddigi konstrukciók elsősorban a hitelezőket terhelték, akárcsak a rossz hitelek leírása. Ezek eredményeként az elmúlt két évben a magyar bankszféra teljes vesztesége meghaladta az 500 milliárd /!/ forintot, ami alapvető szerepet játszott a hitelezési tevékenység visszaesésében, és ezen keresztül hozzájárult a recesszió mélyüléséhez. Emellett a csomagok a költségvetésnek is többletterhet jelentettek, mert a költségek 30 százaléka a bankadóból levonható volt, így tehát a devizahiteleseknek nyújtott támogatás árát részben közvetve a banki ügyfelek, részben pedig az adófizetők állták.

Az alapképlet mit sem változott, a kormányberkekből kiszivárgott tervek hasonló tehermegosztásban gondolkodnak. A körvonalazódó elképzelés szerint a 90 napon túli tartozást halmozók devizahitelét forintosítanák, egy részét elengednék, a maradékra kedvezőbb kamatot kapnának, a bankok az ebből eredő veszteségeik egy részét a bankadóból levonhatnák. A Bankszövetség azonban sietett leszögezni, hogy nem tudnak újabb jelentős terheket vállalni, ezért saját kompromisszumos javaslaton dolgoznak, amelynek a részletei azonban még nem ismertek.

A kormány elképzelésében új elem az MNB devizatartalékainak nagyarányú bevonása: a hitelek forintosítása azokból történne, ezzel óvandó a forint árfolyamát. Becslések szerint mintegy 8-10 milliárd eurónak, a tartalék nagyjából negyedének megmozgatására lehet szükség. Ez közvetlen veszteséget valóban nem okoz, mivel csak átváltásról lenne szó, kérdéses viszont, hogy a pénzpiacok ezt hogyan fogadnák. Ha aggodalommal, a forint jelentősen gyengülne, ami a megmaradó devizahiteleseknél rögtön visszaütne és infláció gerjesztő hatással is járna.

A kormányzati ötletelés legújabb eleme az önkormányzatok bevonása a lakásukat elvesztők számára szociális bérlakások biztosításával. Ennek megvalósíthatósága erősen kérdéses: lakáskeret erre nincs, a bedőlt hiteles lakások önkormányzati felvásárlására pedig nem világos, honnan lesz pénz. A Fidesz-kormány átveszi ugyan az önkormányzati adósságok egy részét, egyidejűleg azonban a finanszírozásukat százmilliárdokkal csökkenti, így döntő többségük továbbra is súlyos anyagi gondokkal küzd. Állami támogatás nélkül tehát a szociális bérlakásos megoldás sem igazán járható, a szükséges pénzeszközök hiánya miatt a Nemzeti Eszközkezelő sem tudja ellátni rendesen a feladatát.

A legolcsóbb segítséget a devizahiteleseknek az jelentené, ha a kormány kiszámíthatatlan, unortodox gazdasági rögtönzései nem gyengítenék tovább a forintot és nem rontanák a gazdasági teljesítményt. Nem árt felidéznünk: a kormányváltáskor egy svájci frank 170 forintba került, ma 242-be, egy euró pedig 265 forintot ért, ma 300-at. A gyengülés részben Orbánék áldásos tevékenységének tudható be, és nyoma nincs, hogy ennek a felelősségét átéreznék.