Godot megint nem jön

- Nem annak beismerét hallottuk, hogy a kampányban is képviselt korábbi vízió csődöt mondott?

– De igen. Ha nyílt beismerésre nem került is sor, tehát egy gazdaságpolitikai tartalmú őszödi beszédet azért nem hallottunk.

- Az mégis kiderült, hogy korábban hamis ígéreteket tettek.

– Persze. Azt minden komoly elemző pontosan tudta, hogy Magyarországon már többször megbukott az a filozófia, amelyet Matolcsy egyszer már megkísérelt megvalósítani 2000 és 2002 között. Mégis megint meghirdették – ha nem is nyíltan, hiszen a választási program nem tartalmazott koherens gazdaságpolitikai programot –, de jelszavakkal, úgynevezett „rávezető” intézkedések ígéretével. Nyilvánvalóan nem valósítható meg az a politika, amely abból indul ki, hogy mindenekelőtt dinamizálni kell a gazdaságot, fel kell gyorsítani a növekedést – és ehhez a programhoz az eszközök vagy rendelkezésre állnak, vagy megteremthetők. Ennek a filozófiának az a lényege, hogy lehet élénkíteni a belső piaci keresletet az államháztartás túlköltekezésével a hiány és az adósság, no meg a bérek növelésével. Tehát nem a versenyképesség és az egyensúly javítása, valamint az export- és beruházás-vezérelt növekedés feltételeinek megteremtése az abszolút prioritás.

- Ma, a válságpánikban élő Európában ilyen költekező programot senki sem hajlandó megfinanszírozni.

– Mindenki számára világossá vált, hogy Barroso valósággal felpofozta Orbánt, amikor előállt a 6-7 százalékos államháztartási hiány igényével. Ettől a pillanattól kezdve az volt a cél, hogy a kormány arcvesztés nélkül táncoljon vissza irreális céljaitól – ami nyilvánvalóan lehetetlen. Alapvetően fontos váltás tanúi vagyunk. Korábban nemcsak a Matolcsy-féle lózungkirályok, hanem a Fidesz hátterében álló értelmesebb szakértők körében is elterjedt volt a nézet, hogy Magyarország számára kedvezőbb egy olyan gazdaságpolitikai pálya, amely magasabb infláció, magasabb hiány, magasabb államadósság mellett gyorsabb növekedést valósít meg. Most ismét kiderült, hogy ez többszörös zsákutca. És nemcsak azért, mert finanszírozhatatlan, hanem azért is, mert káros egy erőforráshiánnyal küszködő, eladósodott ország számára.

- Az Európai Bizottság pénzügyekkel foglalkozó biztosa üdvözölte a tervezetet, ám minél előbb konkrét adatokat szeretne, mert értékelését március 15-ig a pénzügyminiszteri tanács elé kell terjesztenie. Csak az a nagy kérdés, hogy ezek a konkrét tervek, adatok készen állnak-e már. Ön mit tud, létezik-e az a titkos terv, amelyet angolul állítólag már mindenkinek szétküldtek, csak éppen a magyarok orrára nem kötötték?

– Létezik ez a változat, de semmivel sem tartalmaz többet, mint a magyarul is kiadott 29 pont. Csak hosszabb lére van eresztve, és más a logikai felépítése. Most valójában három dolgot jelentettek be. Az első egy munkaprogram, amely felelősöket és határidőket tartalmaz. Hogy eddig és eddig ki kell dolgozni azt, aminek egyébként már régen készen kellene lennie. Erre mondják sokan, hogy nem más, mint időhúzás, amiben teljesen igazuk is van. A Széll Kálmán program második része egy tematika, amely kijelöli azt a hét területet, ahol lehetségesnek tartja a rendszer korrekcióját – ha az átalakításokig nem jut is el. És a harmadik elem, amelyet az angol nyelvű változat már tartalmaz: mielőtt a részleteket kidolgozták volna, már konkrétan megmondják, hogy mennyi megtakarítást kell elérni. Ötszázötvenmilliárdot 2012-ben, kilencszáz-kilencszáz milliárdot 2013–14-ben. Tehát nem arról van szó, hogy mennyit tudnak megalapozni a tervezett lépésekkel, hanem kitűzték a feladatot: ez a lecke, fiúk, ezt kell megcsinálni. A célhoz majd hozzárendelünk akármit. Adókat, kényszerintézkedéseket, hajánál fogva előrángatott ötleteket – bármit.

- Mint látjuk, mindig ki lehet találni valamit. Meg lehet „hosszabbítani” a bankadókat, meg lehet sarcolni a gyógyszerkasszát, a gyógyszeripart...

– Pontosan. Az, ami ebből a programból ma látható, valójában nem más, mint néhány kényszer-takarékossági program és az eddig átmenetinek hirdetett különadók prolongálása. A különadók meghosszabbítása, a gyógyszergyártók újabb megsarcolása. Erre a szakértők, az Európai Bizottság, a hitelpiaci minősítők teljes joggal mondják, hogy az alapvető irány jó, mert ez a program végre megjelöli azt a hét területet, ahol kiadáscsökkentést akar elérni. Ami rendben van, csak az a kérdés: van-e esély arra, hogy mindezt elérjék azokkal a módszerekkel, amelyeket felvillantanak.

- Van ilyen esély?

– Hát úgy vagyunk ezzel, mint Beckettnél. Várjuk Godot-t, szükségünk van rá. Bele kell kapaszkodnunk a reménybe, hogy majdcsak észre térnek a fiúk. Most már a választások óta hatodszor gondolhattuk, hogy Godot eljön végre. De Godot megint nem jött el. Három dolog nyilvánvalónak látszik. A felvillantott lépésekkel sem az 550, sem a kétszer 900 milliárd forintos kiadáscsökkentést ezeken a területeken nem lehet megalapozni. Így csupán sokkal kevesebbet lehet begyűjteni. De ha ezek a lépések esetleg megvalósulhatnának is, akár csak közelítve a kitűzött nagy megtakarítási célhoz, akkor aláásnák a megálmodott 4-6 százalékos gazdasági növekedést. Amely pedig feltétele az államadósság csökkentésének. Vagy a megtakarítás nem jön össze, vagy a növekedés. A kettő együtt teljességgel lehetetlen. A különadók kiterjesztése, a beruházási források befagyasztása, a közösségi kiadások csökkentése – mind fékezi a növekedést. Ami a konkrétumokat illeti: köztudomásúlag a magyar államháztartás, a magyar gazdaság rákfenéje az, hogy a tiszta jövedelmek 50 százalékát az állam vonja el és osztja el újra. Magyarán: sem a lakosságnál, sem a vállalkozásoknál nem marad elég nettó jövedelem arra, hogy egyrészt fogyasszon, másrészt beruházzon, harmadrészt fejlesszen. Tehát ehhez kellene hozzányúlni, mert ezért magasak az adók, emiatt magas a hiány, emiatt bizalmatlanok az elemzők.

- Tényleg a szegényeken, a betegeken, az öregeken, a rokkantakon, a munkanélkülieken és a hátrányos helyzetű iskolásokon kellene ütni, ahogy ez a meghirdetett tervben van?

– Ugyan! A napnál világosabb, hogy rajtuk nem lehet elég pénzt megspórolni. Három olyan terület van, amelyen óriási pénzek mennek ki, teljesen fölöslegesen. A legfontosabb a pazarló önkormányzati rendszer. De mi történt? Bebetonozták, hiszen a jelenlegi struktúrában tartották meg a 2010-es önkormányzati választást. Most arról beszélnek, hogyan lehet az önkormányzatokra rótt kötelező feladatokat csökkenteni, kvázi központosítani, államosítani, és ezáltal az önkormányzatokat tehermentesíteni olyan feladatoktól, amelyeket úgysem tudnak ellátni. A kistelepüléseken nincsen pedagógus, a kis iskolát fenntartani értelmetlen, a kis kórházakban nincs orvos, nincs beteg, nincs gyógyszer, nincs műszer – semmi nincs. Csak presztízsokokból tartanak fenn számos főiskolát vagy egyetemnek nevezett valamit megyeszékhelyeken, pedig túlnyomó többségükben nincs sem megfelelő szellemi kapacitás, sem infrastruktúra, sem elegendő diák. A megyei önkormányzatok kiürültek, értelmetlen fenntartani őket. Ez a rendszer az évi 14-15 ezer milliárdos államháztartásból csaknem 3-4 ezer milliárdot vesz el.

- Ez kicsit tényleg több, mint a 100 milliárdos gyógyszerkassza.

– Ebből a 3-4 ezer milliárdból alig lehet valamit megfogni, ha megtartjuk a 3200 települési önkormányzatot, a 19 megyét, a 23 fővárosi kerületet, tehát ha az alapstruktúrához nem nyúlnak hozzá. A második nagy ügy az adórendszer. Vissza kellene térni az alapokhoz, hiszen gyökeres átalakítást csak akkor lehetne végrehajtani, ha az említett 50 százalékos újraelosztást csökkentjük. Ez evidencia. Ám a 16 százalékos egykulcsos személyi jövedelemadóval nemcsak az adórendszerben fellelhető lehetséges erőforrásokat költötték el, hanem annál sokkal többet. A rendszer bevezetése 400-500 milliárdos bevételkieséssel jár, amit a különadókból meg a magán-nyugdíjpénztári vagyonból szedtek be. Az lenne érdemi változás, ha javítanánk a vállalkozások versenyképességét. Magyarán: nem a lakosság körében kellene adót csökkenteni, hanem a vállalkozások tb-járulékaiból kellene lefaragni. Viszont már nem lehet, mert a forrásokat elvitte a személyi jövedelemadó csökkentése.

- És akkor még nem beszéltünk a nyugdíjbombáról.

– Tény, a harmadik nagy tétel a nyugdíjrendszer. Ez több mint 3000 milliárd forint egy évben. És tudjuk, a demográfiai adatok nem csalnak: nyilvánvaló, hogy a rendszer hosszú távon finanszírozhatatlan. Bajnaiék nagyon fontos lépéseket tettek, de nem fejezték be a munkát. Fokozatosan felemelték a nyugdíjkorhatárt 65 évre, megszüntették a finanszírozhatatlan 13. havi nyugdíjat, módosították a bér- és árarány szerinti automatikus indexálás úgynevezett svájci rendszerét. Ezt kellett volna folytatni: arra ösztönözni az embereket, hogy minél többen, minél kevésbé terheljék – majd ha elérik a nyugdíjkorhatárt – a finanszírozhatatlan állami nyugdíjrendszert.

- Lehet, azt gondolják, hogy a 3., 4., 5. Orbán-kormány majd erre is sort kerít. Végül: lehet-e a Széll Kálmán tervből tíz év alatt egymillió munkahely, 4-5 százalékos gazdasági növekedés?

– Nem. Azok a lépések, amelyeket a Széll Kálmán terv tartalmaz, a gazdasági növekedést nem ösztönzik. Ellenkezőleg. A beruházásokat fékezik, és nem a versenyképességet növelik, hanem a költségeket. Ilyen feltételek mellett illúzió abban bízni, hogy itt – nem is beszélek egymillióról – több százezer új munkahely jön majd létre. Nincs olyan eleme ennek a programtervezetnek, amely a kitűzött célokat képes lenne megalapozni.