Felültetés

Már nem emlékszem, kinek az anyagát hallgattuk. A Tanár úr volt azon a héten a szerkesztő, Szőrös a műsorvezető, Szilvi a vágótechnikus. Ott volt egy riporter, akinek felvétele forgott a gépen, egy másik, aki a sorára várt, Sanyi, aki egy kulturális műsor szerkesztője volt, de ha végzett, szeretett egy kicsit benézni hozzánk.

Heten voltunk tehát a 7-es magnóban. Forgott a riport, hallgattuk némán. Szőrös szívta a Marlboróját, a Tanár úr homlokára tolt szemüveggel ráhajolt a papírra, és szokás szerint úgy írta be a tekercsszámot meg a kezdőszót, hogy az orra szinte összeért a tollával. Sanyi hozott magával a Pagodából egy hideg rántottás zsömlét, azt majszolta, közben meg nézte Szilvi szandálos lábát; tudott figyelni egyszerre több dologra is. Pulóverét lassan beterítette a morzsa, de azzal nem törődött. A riport közepén jártunk, amikor Szőrös megszólalt:

– Ez a hölgyfodrász meg mi a túrót keres itt?
Szakállát simogatta, és a vágószoba kabinablaka felé bökött, ahonnan B. nézett hosszan befelé.

B.-t csak a háta mögött nevezték így, mert orra alatt vékony Jávor-bajuszt viselt, pincérmosolya volt, udvariaskodott a nőkkel, semmit nem értett a rádiózáshoz, lehetett volna éppenséggel hölgyfodrász is. Ám B. a rádió néhány hete kinevezett politikai elnökhelyettese volt, aki már körbevizitált néhány szerkesztőséget, rovatot, mindenkinek szépen bemutatkozott, a férfiakkal letegeződött, igyekezett úgy viselkedni, mintha nem egy megyeszékhely pártbizottságáról vezényelték volna ebbe a számára vadonatúj, nagyon bizalmi állásba, avval az egyetlen instrukcióval: „Figyelj, B. elvtárs, és integrálódj!” Ezt ő maga mesélte egy bemutatkozási szeánszon, amivel valószínűleg azt akarta értésre adni, hogy nem kell félni tőle, őt az elvtársak nem komisszárnak küldték.

– Hanem minek? – kérdezte tőle az egyik örök munkalázban égő, gyermeteg lelkű kolléga, mire B. derűsen azt válaszolta:
– Segíteni.
A konok kérdező nem szállt le róla:
– Kinek?
B. mosolygott:
– H. elvtársnak.
H. a rádió mindenki által szeretett elnöke volt, szerény, puritán, elkötelezett baloldali, aki igyekezett tartani a hátát, ha az agitprop felbőszült valamilyen rádiós renitenskedésen. Márpedig az világos volt, ha úgy döntöttek odafönt az elvtársak, hogy H. mellé segítség kell, akkor B. kinevezése gyakorlatilag azt jelenti, mintha politikai tisztet kapott volna „segítségként” a Magyar Rádió.

B. tehát nézett befelé a kabinablakon, hosszan, komolyan, és amikor észrevette, hogy észrevettük, elvigyorodott. Vigyorgott, de nem jött be.

– Hülye ez? – kérdezte Szőrös.
A Tanár úr szólt a technikuslánynak:
– Álljunk le, Szilvi.
Csönd lett, mindenki nézte B.-t, B. nézett vissza, aztán kopogott, és benyitott.

– Nem zavarok? Szabad?
A műsorvezető rávakkant:
– Nem.
B. zavartan megállt az ajtóban, de intettem neki, hogy csak maradjon:
– Félreérted, Jóska. A Miki éppen azt mondja, hogy nem zavarsz.
– Csak leülnék egy kicsit nálatok.
Szőrös élesen elnyújtva a szót, szembeeresztve a cigarettafüstöt, mókásan belekérdezett az arcába:
– Cenzúúúra?
– Ugyan, Miklós – mondta B. azzal a sajátos pincérmosolyával –, tanulni jöttem. Azt mondják a főnökségen, hogy tőletek lehet a legtöbbet, és ha gyorsan akarok belejönni, akkor kezdjem nálatok.
– Na, én megyek! – állt fel Sanyi, és miközben lesöpörte magáról a tengernyi zsemlemorzsát, csak annyit morgott: gazsula. Aztán mégis visszahuppant, mert rájött, az lenne a látszat, mintha udvariasan átengedte volna a székét a hölgyfodrásznak.
Több szék nem volt, így B. állva maradt.

– Lehet – mondta a műsorvezető.
– Mit? Mit lehet? – kérdezte B.
– Tanulni – közölte Szőrös fapofával, és a sarokba mutatott. – Ott van egy másik montírozószék, arra ülj.
A montírozószék magasított ülőalkalmatosság, csak a montírozásnál kényelmes, egyébként kényelmetlen; föl kell rá zöttyenni, mint egy bárszékre, és csak feszes háttal lehet rajtamaradni, vagy előregörnyedve, mint majomnak a köszörűkövön. B. esetlenül felült (később egy „munkaebéden” tréfásan azt panaszolta: „felültettek ezek a gazfickók”), mosolygott, barátságosnak mutatkozott. Valamit mondani akart, amikor Szilvi elindította a magnót. Mivel a hangszóró közvetlenül az elnökhelyettes fülénél volt, ijedten behúzta a nyakát, de nem szólt. Sőt. Szája elé tette az ujját, mindenkinek jelezve, hogy csöndben marad.

– Menjünk snellben, Szilvi – javasolta a Tanár úr, mire Szilvi gyorsabb fordulatszámon kezdte pörgetni a hangszalagot.
A műsorvezető is rászólt:
– Még egy kis kakaót!
Szilvi föltekerte a hangerőt. B. fülénél dübögni kezdett a hangszóró, aztán a felgyorsított felvétel fölnyávogott arra a frekvenciára, amelyet a rádiósfül még képes volt megérteni, de B. csak ráncolta a homlokát, és olyan képet vágott, mint akinek székrekedése van. Aligha értett valamit a csicsergő riportból.

– Érted, Jóska? – kérdezte tőle a Tanár úr, de Sanyi gyorsan közbeszólt:
– Persze hogy érti, Pista bá, miért ne értené?
Olyan komolyan mondta, hogy mindannyian tudtuk: komolytalankodik. Ám B. ezt nem vette észre, bólogatott, próbált egyenesbe lendülni a montírozószéken, kalimpált kicsit a lábával, megkapaszkodott az erősítőben, és azt dünnyögte:

– Értem, értem.
Mindenki tudta, hogy nem érti. Ha bevallotta volna, Szilvi visszakapcsol a normál sebességre, de így más történt. Szőrös rákacsintott a technikuslányra, ő kicsit felemelte a kezét a baloldali tekercsről, és vékony üveghangon kezdett szólni a felvétel, már mi sem értettük. Nem beszéltünk össze, de úgy tettünk, mintha ez a szokott sebesség lenne, közben figyeltük B.-t, hogyan reagál. Pár percig bírta, aztán fölemelte a karját, és két ujjal jelentkezett, mint kisgyerek az iskolában:
– Bocsánat, ez nekem túl, hogy is mondjam...
Sanyi „kisegítette”:
– Magas. Ez neked magas!
Próbáltam kíméletesebb lenni:
– A fordulatszám, úgy érti a Sándor.
– Igen-igen, a fordulatszám – hebegett B. – Ti persze már megszoktátok, de nekem... meg túl hangos is... Szóval, ha lehet...
– Mindent lehet! – csapott az asztalra nyitott tenyérrel, nevetve a műsorvezető.

Visszaálltunk a normál sebességre. B. csaknem két órát ült ott. Közben mi vágtunk, szétszedtünk, összeragasztottunk, vitatkoztunk, telefonáltunk, egyik riportért lelkesedtünk, egy másikat dühöngve visszaadtunk, cigarettáztunk, viccet mondtunk, röhögtünk, lehülyéztünk némely nyilatkozót, mozgalmi embert, halandzsázó politikust, kényes témák kényes részeinél „véletlenül” ránk jött a köhögés, időnként riporterek bukkantak fel, leültek kicsit, továbbálltak.

B. ámultan figyelte ezt az őrületet, látnivalóan tetszett neki a hol elmélyülten hallgató, hol érthetetlenül lármás társaság, és elképedten hallotta, hogy a 7-es magnóba benyitó riporterek egyikét Zentuccsónak nevezik, a másikat Nejlondzsordzsinak, emlegettek egy Bánkutya nevű kollégát, benézett Sveszter meg Sopánka, és beállított a kávékkal a titkárnő Ilike, akit egy másik Sándor (később országos ismertségű médiasztár) egyszerűen csak Dilikének hívott.

B. élvezte, hogy részese lehet ennek az elmebajnak; nem tett fel kérdéseket, nem szólt bele semmibe, nem vett elő noteszt, nem jegyzett fel semmit, csillogott a szeme, mintha titokban benyomott volna egy zoknis kólát a Pagodában. Látnivalóan maradt volna még, amikor telefonon kereste a titkárnője, hogy megjöttek a vendégei, várnak rá az elvtársak a tanácsteremben.

B. mindenkivel kezet fogott, Szilvitől csókolómmal köszönt el, nekünk meg lelkesen ígérte, hogy jön máskor is.
– Köszönöm, fiúk, sokat tanultam – mondta, és kilépett a 7-es magnóból.

A kabinablakon keresztül még barátságosan visszaintegetett.