Ezt a terhet legalább tíz évig nyögni fogjuk

Könnyű most azt mondani, hiba volt az eurózónát annak idején úgy létrehozni, hogy egyrészt nem voltak elég figyelemmel az egyes országok eltérő adottságaira és gazdasági erejére, másrészt nem gondoskodtak a koordináció szükséges szintjéről és azokról az ellenőrző-korrekciós mechanizmusokról, amelyekkel elkerülhettük volna a mostanihoz hasonló válságok kialakulását. Egyszerűbb és főleg sokkal olcsóbb lett volna már akkor, kedvező feltételek mellett meghozni a kellő döntéseket, mint most, kényszerhelyzetben. Jó megoldás most már nem születhet, választani a rossz és még rosszabb verziók között lehet, ráadásul rendkívül feszült légkörben és sok, egymásnak ellentmondó érdek függvényében. Jó esély van tehát arra, hogy az erős nyomás alatt születő kompromisszumok újabb problémákat szülnek, amelyeket szintén orvosolni kell. Hiú ábránd tehát abban bízni, hogy a szerdai EU-csúcs majd megold mindent, ehelyett elhúzódó rendezésre és számos későbbi módosító lépésre számíthatunk.

Az eddigi tétova és bátortalan, csak a pénzügyi gondok felületét érintő intézkedések nyomán a megoldási forgatókönyvek is egyre bonyolultabbá váltak. Nagyjából öt különböző, de egymással szoros kölcsönhatásban álló témakörben kell lényegében azonnal, összehangoltan lépni, és ha bármelyik kimarad, az egész tervet meghiúsítja. Az első maga a görög csőd, amely egy pénzügyi összeomlás esetén az egész valutazónát magával ránthatja. A második ebből következően az, ki mennyi áldozatot vállal ennek elkerülésére: itt a magánbefektetőkről és közpénzekről egyaránt szó van. Ezzel összefüggésben a harmadik csomag az, mennyi veszteség hárul az európai bankokra, és azok milyen arányú önkéntes adósságleírásra kényszeríthetők. A negyedik elem logikusan az, hogy az előző pont ne döntse be a pénzintézeteket, azaz ki és mennyivel fogja feltőkésíteni őket. Végül az utolsó és hosszútávon a legfontosabb téma, milyen új együttműködési rendszerre van szükség a tagállamok között ahhoz, hogy hasonló helyzet a jövőben ne alakulhasson ki.

Mindenki számára világos, hogy mindez horribilis összegekbe fog kerülni, de senkinek nem mindegy, ebből ki mennyit és milyen formában áll. A kis lépések már nem segítenek, ez az elmúlt hónapokban bebizonyosodott: a görögöknek már megszavazott mentőcsomag semmire nem elég, a GDP-arányos adósságállományuk egyre növekszik, és nyilvánvalóan képtelenek a törlesztésre. Eközben a többi veszélyeztetett ország, Portugália, Spanyolország és Olaszország helyzete is romlik, részben éppen a görög félelmek miatt. A gordiuszi csomót csak úgy lehet átvágni, ha túléléshez segítik Görögországot, és egyben védőfalat vonnak a többiek köré, hogy nyugodtabb körülmények között rendezhessék költségvetési gondjaikat.

A megoldást sokáig az hátráltatta, hogy Párizs és Berlin eltérően osztotta volna le a terheket: a franciák a most 440 milliárd eurós európai stabilizációs alapot emelték volna 2000 milliárdra, és ebből a pénzből, amely mögött nagyrészt az EKB kölcsöne áll, biztosították volna az adósságrendezést. Ez értelemszerűen az állami forrásokat terhelte volna drasztikusan tovább, amiről a németek hallani sem akartak. Szerintük a görögöket hitelező magánbankoknak kellene elfogadniuk, hogy a követelésük legalább 50 százalékáról lemondanak. Ez a francia bankokat érinti a legkeményebben, számukra ez a megoldás sok tízmilliárdos veszteséget jelent, de erősen érintettek a német, olasz és spanyol bankok is. Ha tehát ez történik, könnyen lavinát indíthat el két veszélyzónában lévő országban is.

Ennek áthidalására Berlin a nehéz helyzetbe kerülőknek feltőkésítést ígér, úgy, hogy a tőkemegfelelési mutatók legalább a 9 százalékot elérjék. A bajban lévő bankok emellett bizonyos tartozásaikra egyfajta állami garanciát is kapnának, így a bankcsődhullám elkerülhető lenne. Ez minden bizonnyal működőképes megoldás, feltéve, hogy az intézkedések már most elegendőnek bizonyulnak, azaz sajnos nem lehet takarékoskodni az eszközökkel, mert az később törvényszerűen visszaüt. Ha tehát a német mintát fogadja el az uniós csúcs, a pénzintézetek lenyelik ugyan a nagyjából 300 milliárd eurót, aminek a harmadát tőkében kompenzálnák nekik, ez az összeg azonban a pénzpiacról mindenképpen hiányozni fog. Egyidejűleg a résztvevő államok eladósodottsága is növekszik, és mindkét tényező nyilvánvalóan hatással lesz a kontinens egész gazdaságára.

Ez még optimista nemzetközi hangulat esetén is visszahúzza a növekedést, a jelenlegi borúlátó, lassuló trendben pedig még távolabb tolja a várva várt fellendülést. A legrosszabbat tehát elkerülhetjük, de pénzhiány és az eladósodottság még évekig negatív hatással lesz a fogyasztásra és a beruházásokra egyaránt, a válság előtti évek növekedési üteme szakértők szerint az évtized végére térhet vissza. Ez nem sok jóval kecsegtet minket sem: ha a külpiacaink sem fognak húzni, még a legfrissebb, alaposan csökkentett prognózisait is elfelejtheti a kormány. A jövő még sötétebb lehet, ha nem lép életbe az unióban a jelenleginél sokkal szorosabb koordinációt, közös fiskális szigort és rugalmasabb döntéshozatalt jelentő rendszer. Kérdés, ehhez hogyan akar alkalmazkodni a magyar kormány.