Ezt a harcot csúnyán elbukták Orbánék

A rövid emlékezetű választók vélhetően már rég elfelejtették, hogy a négy évvel ezelőtti kampányban a Fidesz egyik fő jelszava a gazdaságot béklyóba kötő adósság radikális csökkentése volt. Akkoriban az adósságállomány a GDP 82 százaléka körül mozgott, és Orbánék azt ígérték, hogy 2014-re az arány 65-66 százalékra fog esni. Ennek szellemében meg is hirdették a harcot az adósság ellen, és a küzdelemben áldozatot nem kímélve mindent bevetettek. A háború áldozatául esett a magán-nyugdíjpénztárak 3000 milliárdos vagyona, ami önmagában az össztermékünk tizede, a lakosság reáljövedelme, a vállalkozások nagy részének nyeresége, valamint a gazdasági növekedés, hogy a legnagyobb tételeket említsük. A költségvetés stabilizálására és a hiány 3 százalék alatt tartására az Orbán-kormány összesen másik 3000 milliárdnyi megszorító korrekciót hajtott végre, azaz összességében a GDP 20 százalékát kitevő összeget vontak el tőlünk a nagy cél érdekében.

Inkább ne tették volna, akkor nem itt tartanánk. Bár gyorsan kiderült, hogy az unortodox megoldások, a kapkodó, koncepciótlan gazdasági intézkedések, rögtönzések és nyilvánvaló hibák sorozata nyomán a lakosság és a cégek hatalmas áldozatai ellenére az adósságállomány alig csökkent, sőt 2012 végétől ismét nőni kezdett. Ezt egy ideig kommunikációs hazugságokkal próbálták elfedni – emlékezetes marad, ahogy a szőke szóvivő a romló adatokra nemes egyszerűséggel kijelentette: úgyis tudja mindenki, hogy az adósság nálunk csökken –, amikor azonban a tények már kiáltó ellentmondásba kerültek a szólamokkal, az addig a sikerpropaganda fő elemének számító téma kikerült a kormányzati kommunikációból.

Nagy blamázs lett volna, ha 2013 végére rosszabb lesz a hivatalos adósságarány, mint egy évvel korábban, mert ez a kötelező csökkentés alkotmányos szabályát is felrúgta volna. Ezért gyorsan trükközni kezdtek: decemberben teljesen leálltak az állampapír-kibocsátással, a pénztartalékokat élték fel, amelyek rövid idő alatt 7-800 milliárd forinttal csökkentek. Még ez sem volt elég, ezért az MNB segítségével néhány napra, pont december végére 295-297 forintra szorították le a forint euróval szembeni árfolyamát, hogy azzal lehessen számolni a devizaadósságot. Így sikerült 79 százalékos december 31-i GDP-arányos tartozást felmutatni, és ezt a „sikert” aztán fennen hirdetni.

Arról viszont már hallgat Orbánék propagandája, hogy azóta ugrásszerűen és gyorsulva nő az államháztartás adósságállománya: nominális értékben abszolút csúcsokat dönt, a négy évvel ezelőtti 19000 milliárdos szinthez képest a hivatalos adatok szerint mostanra 24000 milliárd forint közelébe ért. Ebben még nincs benne a keddi dollárkötvény-kibocsátás, ami 3 milliárd dollárral, azaz mintegy 700 milliárd forinttal tovább növeli az adósságunkat. Mindent figyelembe véve az ország teljes bruttó adósságállománya e hónap végére 85-86 százalék közé várható, ami csaknem két évtizedes csúcsot jelent, utoljára a stabilizációs Bokros-csomag hatása előtt álltunk ilyen rosszul. (A nettó adósságunk szintén növekedési pályán van, és közel kerül a 70 százalékhoz, amire ugyancsak a 90-es évek közepén volt utoljára példa.)

Ami a kamatterheket illeti, a hosszú távú, 5–10 éves állampapírjaink 4–5,5 százalék közötti kamattal fogynak el. Ez valamivel kedvezőbb, mint az elmúlt évek átlaga, de a hozamfelárunk így is magasabb, mint a környező uniós tagországoké, még a románok is kedvezőbb feltételekkel jutnak jelenleg külső forráshoz, mint mi. A hazánkra törő ellenségnek beállított IMF tavaly előtörlesztett hitelrésze 2-2,5 százalékos kamatozású volt, Orbánéknak a jelek szerint a függetlenségi harc jegyében megéri kétszer ennyit fizetni – sajnos a mi zsebünkből. Az ebből származó néhány tízmilliárdos többletteher persze meg sem kottyan a fentebb említett 6000 milliárdhoz képest...

A baj az, hogy a helyzet lesz ennél sokkal rosszabb is: jön a hitelszerződés az oroszokkal. Most hagyjuk ennek a paksi vonatkozásait, egyes hírek szerint egyébként is inkább a pénz kellett Orbánnak, nem az atomerőmű bővítése. Ha tényleg így van, józan ésszel felfoghatatlan, hogy árukapcsolásként miért kötötte ennyire, évtizedekre hazánkat Moszkvához, amelynek nagyhatalmi arroganciáját és gátlástalanságát most közelről és alaposan tanulmányozhatjuk. Pénzügyi szempontból magyarázhatatlan, hogyan lehet a már nyilvánosságra hozott, felettébb egyoldalú feltételekkel hitelt felvenni Oroszországtól, mikor a friss példák szerint a szabadpiacon annál kedvezőbb kondíciókkal is forráshoz juthatunk.

Nézzük a konkrétumokat. Az orosz hitel kamata néhány tizeddel alacsonyabb ugyan, mint a mostani dollárkötvényé, viszont 21 évre szól, és a tőketörlesztéssel együtt hétévenként emelkedik. Ez annyit jelent, hogy a legtöbbet majd a fiainknak, sőt az unokáinknak kell fizetniük, ráadásul a szerződés szövege szerint függetlenül attól, hogy az új blokkok egyáltalán elkészülnek-e a határidőre, 2026-ig. Tehát ha bármi közbejön, mi akkor is fizetünk, mint a katonatiszt. Méghozzá pontosan, mert ha késünk, súlyosak a szankciók, így például az oroszoknak még arra is joguk lesz, hogy inkasszóval egy összegben lehívják a teljes tartozást a kamatokkal együtt, ami akár csődközeli helyzetbe juttathat minket. Az már csak hab a tortán, hogy a hitelből a paksi fejlesztés maximum 80 százalékát lehet fizetni, a maradékot máshonnan kell fizetnünk, akárcsak a kapcsolódó, legalább 2000 milliárd forintnyi beruházásokat.

Még ilyen kondíciók mellett is kell Orbánéknak a 10 milliárd euró, ami a GDP tizedével dobja majd meg az adósságállományt. Ne legyen kétségünk, az egyoldalú energiafüggésünk miatt Moszkva könnyen kikényszerítheti, hogy mindenben eleget tegyünk az általuk szabott feltételeknek. Nincs az az IMF-hitel, amely megközelítőleg is hasonlóan „gyarmati függésbe” döntene minket, és jobban veszélyeztetné az önállóságunkat. Orbánékat azonban ez a veszély nem zavarja – vajon miért nem?