Bizalmatlanság

Félő, a kormányzati kommunikáció államtitkára legutóbb csak annyit értett meg Francis Fukuyamából, hogy a jeles amerikai történész-politológus, amikor nemrég egy írásában egyebek között a magyar bírók kényszernyugdíjazását kárhoztatta, összetévesztette őket az alkotmánybírákkal. Holott Fukuyama professzor észrevételeinek lényegét ez a kétségtelen – utóbb általa is sajnálattal elismert – tévedés a legkevésbé sem érintette. Az ő meglátásai arra vonatkoztak, amiről majd két évtizeddel ezelőtt jelentős könyvet írt: a bizalom szerepéről a modern társadalmi és gazdasági viszonyokban. Fukuyama elhíresült tétele tömören úgy szól, hogy az egyes országok különböző tradícióikból, mintegy kultúrájukból fakadóan képesek, avagy képtelenek saját működési mechanizmusaikban, illetve egymás közötti kapcsolataikban a bizalmi tényezőre építeni. „A bizalom forrása általában az, hogy egy közösség tagjainak azonos az értékrendje, s a megfelelő, tisztességes viselkedés így mindenkitől elvárható.” Ebből az alapvetésből következik, hogy Fukuyama a magyar politikai rendszer átalakítását azért ítéli veszélyesnek, mert az adott állampolgári közösség nem találja többé a bizalom forrását.

Ha pedig némiképp kiterjesztjük ezt a gondolatot, nehéz volna nem arra a megállapításra jutnunk, hogy Európának mostanában ugyanez a problémája Magyarország kormányával. A bizalom forrása tudniillik az a közös értékrend lehetne, amelyet az unió tagállamai magukénak vallanak – ám Budapest ezt minduntalan megtagadja, hiába várják el tőle a „megfelelő, tisztességes viselkedést”. Azok a mostanában szaporodó, óvatosan hátráló szövegek, amelyeket a Martonyi–Navracsics–Lázár-trió különféle interjúkban és politikai ankétokon elzsolozmázik, semmiképp sem feledtetik a korábbi Nyugatellenes magyar offenzívát, kivált nem Orbán Viktor e tárgyban előadott nyelvi leleményeit. És persze nem terelik el a figyelmet az alkotmányosság mesterséges eróziójáról sem. Brüsszel és Washington nem hatódik meg attól, hogy a hosszú türelmi idő után elindított kötelezettségszegési eljárások hatására néhány kevésbé fontos ponton a kormányzat enged ugyan, de váltig hajtogatja, milyen sérthetetlenek az új alaptörvény tartópillérei. Mind a politikai, mind a piaci mainstream egyre inkább azt gyanítja, hogy a korlátozott magyar tárgyalókészség még az akut gazdasági kényszerek ellenére is csupán taktikai manőver; hogy Orbánék valójában időhúzásra játszanak az IMF-fel is, és megpróbálnak majd kibújni a megállapodás alól.

Igen, elfogyott a bizalom. A miniszterelnök pedig úgy tesz, mintha nem értené, hogy amikor az Európai Unió Bizottsága befagyasztani javasolja a kohéziós alapok egy részét, „miért éppen egy olyan országgal szemben lép fel, amely mindent megtesz az államháztartás konszolidációjáért”. És a Frankfurter Allgemeine Zeitung szerkesztőségében azt mondja: nem kíván „találgatásokba bocsátkozni” az EB esetleges politikai motivációit illetően. Noha nem kellene találgatnia; egyszerűen arról van szó, hogy nem bíznak benne. És azért nem, mert hiába minden fogadkozása, nem látják reálisnak sem az idei költségvetés számait, sem a következő év kormányzati becsléseit. Azt sem hiszik el, hogy a visszamenőleges érvényű törvények hazájában volna még bármiféle garancia a befektetések biztonságára. Európa és Amerika egyetért abban, hogy a kormányzati önkényességtől csak a demokratikus jogállam védheti meg a gazdaság szereplőit – viszont ennek feltételei Magyarországon már nem állnak fenn.

Ebben a helyzetben Orbán Viktor legutóbbi, a Német Gazdasági Klub huszadik évfordulóján tartott előadása talán rafináltnak tűnő, voltaképp igencsak átlátszó próbálkozás volt arra, hogy egyfajta különleges német–magyar kapcsolatot vizionáljon, azt mintegy leválasztva az uniós relációról. Ennek a gesztusnak ismerjük az előzményeit: Lázár János néhány hete Berlinben tett már ajánlatot erre a rendkívüli szövetségre, a Bundestagban azonban nem talált hozzá politikai partnereket. Orbán most a gazdaság emberei előtt magasztalta fel a német–magyar viszony kivételességét, az érdekeken túlmutató, közös „elvi, erkölcsi, értékbeli” alapokat. Majd ezzel a számító udvarlással egybekötve meghirdette, hogy most „Közép-Európa évtizede következik”, és éleslátóan közölte vendéglátóival: „Könnyen kiderülhet a következő évtizedben, hogy Németország nem egyszerűen csak része a közép-európai nagy régiónak, hanem ő maga annak legerősebb motorja is.”

Mi tagadás, ebben a hízelgő jóslatban nem rejlett nagy rizikó. De az sem kétséges, hogy bár a németek helyén kezelik a mégoly kiemelt gazdasági kapcsolatot Magyarországgal, Orbán csalódni fog: Berlin nem nyit meg előtte semmiféle „regionális” politikai külön utat Európán belül. Mert Németország még soha nem azonosította magát annyira az unióval, mint ezekben az időkben.