Az új világrend vesztesei leszünk

Ha tetszik, ha nem, új világrend alapjait kezdték el lerakni a G20 tanácskozáson résztvevő állam- és kormányfők. Ezzel nem tettek mást csak elismerték azokat a realitásokat, amelyek egyre jobban meghatározzák a világgazdaság alakulását. A nagy váltáshoz egy globális válság kellett, amely minden korábbi jelzésnél jobban rávilágított arra, mennyire tarthatatlan és sérülékeny a jelenlegi rendszer: a legfejlettebb országok diktálta egyensúly végérvényesen felbomlott, az új egyensúly megteremtésének kulcsa pedig a Föld legnépesebb, maguknak egyre nagyobb befolyást követelő, feltörekvő országainak kezében van.

A pénzügyi összeomlásból kinövő általános recesszió elsősorban a fejlett országokat sújtja, igaz, a válság kialakulásáért is ők a felelősek. Itt nem csupán a felelőtlenül kockázatos és a szükséges alapokat nélkülöző pénzpiaci ügyletekre kell gondolnunk, mert azok is végső soron törvényszerű következményei voltak egy általános gazdasági szemléletnek és fogyasztói gyakorlatnak, amelynek a lakosság nagy tömegei voltak látszólagos haszonélvezői. Ennek lényege leegyszerűsítve úgy összegezhető, hogy a fejlett világban a reálisan megalapozotthoz képest jóval nagyobb a fogyasztás, amelynek folyamatos növelésében minden piaci szereplő érdekelt. Olyannyira, hogy a realitások korlátait pénzügyi trükkökkel kijátszva igyekeztek ehhez korlátlannak látszó eszközhátteret biztosítani. A gazdasági növekedést biztosító fogyasztásbővülés tehát egy gigantikus piramisjátékra épült, amelynek előbb-utóbb össze kellett omlania.

A világgazdasági rendben sokáig kiszolgáltatott helyzetben lévő, de egyre dinamikusabban fejlődő ázsiai és latin-amerikai feltörekvő országokban viszont teljesen más a modell. Ott a húzóerő elsősorban a reálgazdaság exportra épülő teljesítménye, méghozzá a belső fogyasztás rovására. Ez amellett, hogy lehetővé tette jelentős pénzügyi tartalékok felhalmozását, kevésbé szolgáltatta ki őket a válság jelentette visszaesés veszélyeinek. A két, gyökeresen eltérő modell súlyos globális egyensúlytalanságot eredményezett: a fejlett országokban a gazdasági alapokhoz és a valós pénzügyi tartalékokhoz képest túlzott mértékű lett a fogyasztás, ezzel szemben a feltörekvőknél ennek pont az ellenkezője történt.

Átalakulnak az erőviszonyok

Ez a felismerés nem újkeletű, de a profithajszában érdekeltek nem vettek tudomást róla. A mostani válság egyik kedvező fejleménye, hogy egyértelművé vált: ezeket az aránytalanságokat nem lehet többé figyelmen kívül hagyni, ha nem akarunk még súlyosabb árat fizetni értük. Ez a kényszer, nem pedig a vezető hatalmak jóindulata diktálta azokat a döntéseket, amelyek bővítették a gazdasági világrend alakulásába formálisan is beleszólók körét. A földrajzi súlyponteltolódás nyilvánvaló: míg a G8-ak között csak egy nem európai és észak-amerikai állam volt - Japán -, addig a meghatározó szerepet átvevő G20-aknál már 12. Másképpen megközelítve, eddig a Föld lakosságának egyhetedét, mostantól viszont a hathetedét képviselők vannak jelen a közös fellépést célzó egyeztetéseken, a világ GDP-je 85 százalékának hátterével.

Vitathatatlanul ez a legfontosabb eredménye a múlt heti tanácskozásnak. A változás kifejezi azokat a trendeket, amelyek az erőviszonyok drasztikus átalakulását vetítik előre. A hagyományos gazdasági és hatalmi súlypontok veszítenek befolyásukból, míg a korábban elmaradottnak tekintett térségek, elsősorban Kína és India, megkerülhetetlenné válnak. A legnagyobb vesztes kétségkívül Európa, amely a legkevésbé képes rugalmasan alkalmazkodni a változó feltételekhez, így a versenyképességi küzdelemben egyre inkább lemarad. Az EU más hatalmakkal szemben egy heterogén, érdekellentétektől és önző, kicsinyes törekvésektől szabdalt közösség, amely képtelen a belső széthúzáson túllépni és egységes, határozott világgazdasági szereplőként fellépni. Elég arra emlékeztetnünk, hogy a hatékonyabb döntéshozatalt célzó lisszaboni egyezmény évek óta nem lépett életbe, mert egy kis ország népe - az írek - leszavazta, egy másik kis ország elnöke - a cseh Klaus - pedig belpolitikai sakkjátszmák miatt nem hajlandó aláírni a ratifikáló törvényt.

Ha a kontinensünkön a dolgok így mennek tovább, hiába lábalunk ki a válságból, a leszakadásunk a piaci versenyben elkerülhetetlen. Ezen az sem segít, ha megregulázzuk a pénzügyi szférát, vagy éppen korlátozzuk a banki bónuszokat, esetleg megadóztatjuk a pénzügyi tranzakciókat, ahogy arról a G20 csúcson szó esett. Ezek a kérdések fontosak ugyan egy újabb, gátlástalanságból eredő összeomlás megakadályozására, az igazi kihívásra azonban nem adnak választ. Nevezetesen arra, hogyan lesz képes Európa az elkövetkező évtizedekben tartani a lépést más, gyorsan fejlődő térségekkel. Az unió jelenlegi bürokratikus és rugalmatlan működési és döntéshozatali mechanizmusa erre alkalmatlan, a lisszaboni képlet, ha végre megvalósulhat, valamit javít ugyan a helyzeten, de ez édeskevésnek látszik. Tudomásul kell vennünk, hogy az a szerep, amelyet földrészünk korábban a világban játszott, végérvényesen a múlté.