A válságnak vége, de korai még örülni

Ember legyen a talpán, aki tudni akarja, mire számíthatunk az elkövetkező egy-két évben a gazdasági folyamatok alakulásánál. Szakértői elemzésekkel és jóslatokkal teli a padlás, de ezek nemhogy segítenék, de inkább nehezítik a tisztánlátást. A tájékozódni vágyó laikus egy időben olvashat egymásnak ellentmondó prognózisokat, sőt gyakran előfordul, hogy ugyanaz a szakértő vagy elemző cég néhány napon belül a saját korábbi állításait írja felül minden skrupulus nélkül. A vicc az, hogy mindenki alá tudja támasztani a maga igazát azzal, hogy az információ és adattengerből a pillanatnyi koncepciójának és érdekeinek leginkább megfelelőket szedi csokorba.

A legkorrektebbek azok az értékelések, amelyek igyekeznek felül emelkedni az éppen aktuális mutatókon és hosszabb trendeket próbálnak felfedezni és azokra támaszkodni. Az utóbbi hónapokban ez a legnehezebb, mert a nagy tömegben publikált makroadatok korántsem egy irányba mutatnak, vannak köztük, amelyek kedvező képet mutatnak, mások viszont ennek az ellenkezőjét. Mindez arra utal, hogy az általános recessziónak ugyan valóban vége, de a fellendülés még rendkívül törékeny, tele buktatókkal. Egyértelmű trendek híján a piacok roppant érzékenyen reagálnak minden pozitív és negatív jelre, amit az árfolyamok hektikus mozgása is jól mutat.

Kedvező fejlemény és a hangulat javulására utal, hogy az utóbbi időben a jó hírek nagyobb mozgást váltanak ki, mint a rosszak. Jellemző példa erre a New York-i tőzsde, ahol az elmúlt négy héten szinte töretlen volt a növekedés, miközben az amerikai gazdaságról érkező adatok enyhén szólva is ellentmondásosak voltak. Romlott például a munkanélküliségi mutató, a második negyedéves 2,7 százalékról várhatóan csaknem a felére csökken a GDP növekedési tempója, ezzel szemben az üzleti konjunktúra index és néhány beszerzési mutató emelkedett. A FED is óvatosságra intett, az alapkamatot is változatlan szinten hagyta, jelezve, hogy még tart a kockázatoktól. A befektetőknek támpontot adó jelzések tehát összességükben nem a kockázatvállalás erősödését sugallták, a részvénypiac mégis erősödött. Igaz, egyidejűleg az arany ára is megugrott, átlépte az unciánkénti 1300 dollárt, ez azonban a biztosabb befektetés keresése mellett a dollár gyengülésének is betudható.

Hasonló ellentmondások Európában is megfigyelhetők. A szeptemberi uniós beszerzési menedzserindex az idei mélypontra esett, és az adatok júliustól az átlagos növekedés lassulását mutatják. Ezzel szemben a két meghatározó gazdaságban, Németországban és Franciaországban felfelé korrigálják a becsült éves eredményt: az előbbiben 3, az utóbbiban 1,5 százalékos GDP növekedést várnak 2010-re. Az optimizmust jelzi, hogy a pénteken közzétett, az üzleti hangulatot mérő német IFO mutató három éves csúcsra szökött, azaz a cégek bíznak a kilábalásban. Mindezek hatására az európai tőzsdei árfolyamok is emelkedtek, az euró pedig több hónapos csúcsra erősödött. Mindezt azonban nem szabad túlértékelnünk: a válságból való kilábalás lassú lesz és még 4-5 évig is eltarthat.

A legvegyesebb képet az új uniós államok térsége mutatja. Az éllovasok itt Lengyelország és Szlovákia, náluk a növekedés tempója már három, illetve négy százalék feletti, a másik véglet Románia és Bulgária, ahol a nemzeti össztermék még az idén, sőt lehet, hogy jövőre is csökken. Mi nagyjából a kettő között félúton vagyunk, az idei GDP-bővülésünket az elemzők egybehangzóan egy százalék közelébe várják, a jövő évre pedig 2,5 százalékos növekedést jósolnak. Ennek forrása elsősorban az ipari export lesz, amely már az év eleje óta dinamikusan nő, és a prognózisok szerint tovább bővül.

Esélyeink meghatározó mértékben az uniós partnereinktől függnek. Ha a fellendülés az EU-ban gyorsul, mi is gyorsabban növekedhetünk, ellenkező esetben viszont a megtorpanás minket az átlagnál jobban sújtana. A belső fogyasztás a megszorítások folytatódása miatt a legjobb esetben is egyelőre stagnálni fog, hiú remény és naivitás erre bazírozni növekedésünket. A hazai vállalkozások ösztönzése feltétlenül szükséges, de az ebben rejlő potenciál korlátozott. Arról nem is beszélve, hogy az EU nélkül erre sem lennénk képesek: a nagy hangsúllyal beharangozott Új Széchenyi Terv kizárólag az uniós forrásokra épül, a költségvetési realitások miatt azok nélkül a hazai fejlesztési programokra lényegében semmi pénz nem lenne.

A gazdasági szabadságharcos retorika ellenére az utóbbi időben a jelek szerint a kormány is igyekszik alkalmazkodni a valós körülményekhez. Ez nem csupán a szigorú fiskális elvárások elfogadásában mutatkozik meg, hanem a magyar gazdaság fejlesztési elképzeléseinek módosulásában is. A választási programban még a belső fogyasztás növelését és a hazai vállalkozások támogatását jelölték meg prioritásként és a fejlődés motorjaként. Ez üdvözlendő lenne, de sajnos mind az adottságoknak, mind a reális lehetőségeknek ellentmond.

Ezt a felismerést tükrözi egyebek mellett az, hogy elődjeihez hasonlóan a jelenlegi kormány is kedvezményekkel támogatja a nagy külföldi cégek magyarországi beruházásait. Ennek jegyében született a napokban - még a Bajnai-kabinet idején előkészített - megállapodás az Opellel és az Audival itteni üzemeik nagyszabású bővítéséről. A cégek és az általuk indított projektek nem magyarok ugyan, ezért a Fidesz korábbi bírálatai szerint nekik nem szabadna támogatást adni, most viszont mégis kapnak, de a nekik kínált adó- és egyéb kedvezmények nem mennek rossz helyre: csaknem 3 ezer új munkahelyet teremtenek, növelik a a magyar ipar teljesítményét és a GDP-t, adóikkal pedig emelik a költségvetés bevételeit. Ezzel közvetve forrást teremtenek a magyar vállalkozások ösztönzéséhez is.