A Nabucco sem tud csodát tenni
A Nabucco gázvezetékről szóló megállapodás aláírása végre konkrétabb kereteket ad a közvetlenül érdekelt országok együttműködésének, de a munka neheze még hátra van. A tervek szerint tíz év lesz arra, hogy meg tudják szerezni a szükséges forrásokat a kapacitás teljes kihasználásához. Ha ez sikerül is, csodát akkor sem várhatunk: a Nabucco a várható uniós gázigény csupán 5-7 százalékát tudja majd kielégíteni.
Egy fél évtized kellett ahhoz, hogy az eredeti elképzelések megszületésétől a beruházást támogató megállapodás és politikai nyilatkozat aláírásáig eljussanak az érdekelt, mintegy tucatnyi ország állam- és kormányfői. Nem mondhatjuk tehát, hogy elkapkodták volna az előkészítést, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a hasonló projektek nem egyik napról a másikra valósulnak meg. Valószínűleg még ma sem lenne aláírás, ha az ukrán-orosz viták miatti ellátási zavarok nyomán nem léptek volna rá a gázra az unióban.
Geostratégiai kérdés
Ezzel együtt az ankarai aláírás mérföldkő a Nabucco történetében. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ennek elérésében hazánk a részesedésénél nagyobb szerepet játszott kezdeményezéseivel és diplomáciai erőfeszítéseivel, ezzel is bizonyítva, hogy ellátási biztonságunk növelésére érdekelve vagyunk új, alternatív gázbeszerzési útvonalakban. Hasonló a projektben résztvevő többi ország és Brüsszel álláspontja is, ezért a Nabuccot kezdettől fogva nem csupán üzleti vállalkozásként, hanem geostratégiai kérdésként kezelték.
A fő szempont az orosz szállításoktól való függés csökkentése volt. Jelenleg az EU évi gázfogyasztása csaknem 500 milliárd köbméter, ennek mintegy harmadát orosz importból fedezi, a többi részben belső termelésből, részben pedig az Északi-tengerből és Észak-Afrikából származik. A keleti forrásoktól való függés sokkal nagyobb az újonnan csatlakozott közép-európai országokban, ahol eléri a 60-85 százalékot. Az orosz import legnagyobb része, több mint 100 milliárd köbméter Ukrajnán keresztül érkezik, ami az elmúlt évek tapasztalatai alapján növeli a szállítási kockázatot.
3 termelési régió
Érthető tehát, hogy az unió igyekszik más irányból is gázhoz jutni. Sok lehetőség nincs és nem is lesz: a három lehetséges termelési régió a Közel- és Közép-Kelet, a Kaukázus vidéke és Közép-Ázsia. Az új vezetéknek tehát ezekbe a térségekbe kell eljutnia ahhoz, hogy egyáltalán földgáz jöhessen. Kérdés persze, hogy a kitermelő államok tudnak és akarnak-e gázt exportálni Európába? Rákényszerítve erre semmiképpen nincsenek, bőven van más értékesítési lehetőségük.
Az egykori Szovjetunió területén alakult országok hagyományos partnere Oroszország, amely egyébként is megfúrni igyekszik a Nabucco-terveket, ezért minden politikai és üzleti eszközt bevet, hogy a jövőben is magához láncolja a gázszállításokat.
Hiba volna tehát azt hinni, hogy akár Azerbajdzsán, akár a fő forrásnak tekintett Türkmenisztán teljesen elkötelezné magát az uniós projekt mellett. Legfeljebb arra lehet számítani, hogy szállításaikat megosztják a jelentkezők között, és a kérdés inkább az, milyen arányban.
A dolgokat bonyolítja, hogy Kína is vásárlóként jelent meg, ami nem javítja a Nabucco esélyeit. Kazahsztán máris bejelentette, hogy nem tud majd gázt adni, a türkmének is tárgyalnak a Kínába irányuló vezetékről. Ez nem csupán a nekünk jutó mennyiséget csökkentheti, hanem az árakat is felveri.
A türkmén kormány taktikusan bejelentette, hogy mindenkinek kész gázt eladni, és várja az ajánlatokat. Hasonló az álláspontja Azerbajdzsánnak is, ami piaci szempontok alapján teljesen érthető: ha több vevőd van, mindegyiket megtartod és a nagy keresletet maximálisan kihasználod.
Kockázatok
Ettől gyökeresen eltérő kockázatok vannak az esetleges iraki és iráni beszállításoknál. Iraknál a belső viszályok jelentik a bizonytalansági tényezőt: az unió a kurdisztáni gázmezőkre számít, a bagdadi kormány viszont ellenzi a nem vele kötött megállapodásokat. Ha az érintett területeken belháborús lesz a helyzet, nehezen lehet az itteni forrásokra számítani.
Irán esetében a nagypolitikai ellentétek jelentik a fő akadályt, Teherán jelenlegi magatartása egyelőre még akkor is kizárná az együttműködést, ha lenne elegendő exportálható gáz az országban.
A realitásokat figyelembe véve nem szabad csodát várnunk a Nabuccotól, hanem a valódi helyén kell értékelnünk azt. A vezeték, amelyről a mostani megállapodás szól, a Kaukázustól négy országon, köztük hazánkon át 3300 kilométer hosszan Ausztriáig húzódik.
A tranzitvonalban érdekeltek között létrejött az egyezség annak nyomán, hogy a törökök lemondtak a mennyiség 15 százalékának lecsapolásáról. A leendő exportőrökkel viszont még nincs konkrét szállítási megállapodás, az elkövetkező éveknek ez a legfontosabb feladata.
Az biztosnak látszik, hogy az induláshoz szükséges 8 milliárd köbméternyi gáz 2014-re rendelkezésre áll. Ezután még hat év lesz arra, hogy a tervezett csúcskapacitást, az évi 31 milliárd köbmétert elérjék.
2020-ig még rengeteg idő van
A körülmények addig még jelentősen megváltozhatnak, a források biztosíthatóak a vezetékbe. Egy azonban bizonyos: a Nabucco még maximális kihasználtság esetén is csak az uniós igény 5-7 százalékát tudja kielégíteni, és az Európába irányuló orosz gázexport kevesebb mint 20 százalékát érheti el.
Szó sincs tehát arról, hogy függetlenedni tudnánk az orosz szállításoktól, ezért létszükséglet ez utóbbi biztosítása is. A legnagyobb kockázatot jelenleg az ukrán tranzit jelenti, célszerű tehát támogatni az elkerülő útvonalakat, az Északi és Déli Áramlatot is.
Minél több csatornán át jön a gáz, annál jobb - ez lehet a meghatározó szempont kontinensünk számára. Földrajzi okok miatt belátható időn belül illúzió az orosz energia-forrásoktól való függés megszűnése. Csökkenteni persze lehet, sőt kell, de ehhez a legbiztosabb út az olaj és gázfogyasztás csökkentése, a többi forrás részesedésének növelése lenne.
