A győztesnek mindig igaza van

- Valóban nem várt a döntéssel sokáig. Pedig ha valaki, ön maradhatott volna. Ez kizárólag a kapitányon múlott. De akár marad, akár távozik, ez akkor is egy korszak vége. És valami újnak a kezdete.

– Annyiban tényleg egy korszak záró felvonása, hogy sok játékos Londonban szerepelt utoljára. Olyan emberek vonulnak vissza a válogatottól, akik a világ vízilabdasportjának tíz-egynéhány éven át kiemelkedő szereplői voltak.

- Túlzás nélkül mondható, jó, ha egy évszázadban egyszer fordul elő, hogy egy csapat ugyanannak a szövetségi kapitánynak az irányítása mellett zsinórban háromszor nyerje meg a sportág legfontosabb versenyét.

– Sydney és London között, tizenkét éven át az olimpián nem kaptunk ki, és ezt nem veheti el tőlünk senki. Csapatsportban ez ritka, nem is tudok rá más példát.

- Talán a Dream Team sorozatához mérhető Barcelona és Athén között. Az sem olyan gyönge társaság, igaz, folyamatosan cserélődtek.

– Mi nem versenyeztünk senkivel, nem is akartunk csúcsokat dönteni. Mindig az aktuális meccset vagy tornát szerettük volna megnyerni.

- Ez nem mindig sikerült. Átnézve tizenöt év eredménylistáját, úgy fest, mintha az olimpiák közötti versenyeket hanyagolták volna. Nem volt ebben tudatosság vagy öntudatlan visszafogottság, motiválatlanság, taktika?

– Tudatosság csak abban lehetett, hogy amikor a négy éveket megterveztem, volt a folyamatnak valamiféle íve. Nem mindig számoltam a lehető legerősebb kerettel, de ha egy klasszist kihagytam is, azért tettem, hogy az olimpián még erősebbek legyünk. Ha valaki kívülről nézi, annak akár úgy is tűnhet, hogy nem vettünk egy versenyt komolyan. Ellenkezőleg. Mindig mindent komolyan vettünk, mindig azzal a kerettel, amelyik összeállt. És hogy ne feledjem: ez a magyar válogatott, amely sosem lehet tartalékos.

- Térjünk vissza Londonra. Mi az, amit fejben ma is újrajátszik? Amit még meg sem mert nézni videón?

– Végignéztem én mindent tisztességesen. Utólag persze okoskodhatunk. Mindig a győztesnek van igaza: ha nyertünk, minden döntés tökéletes volt. Pedig a győzelemben is hibázunk, csak én tudom igazán, miben, de vereségek idején a hibák is láthatóbbak. Korábban a személyi döntésekért – azok a legkényesebbek – sűrűn veregették a vállamat. Pedig akkor is mondtam: sosem fogjuk megtudni, ha nem így rakom össze a csapatot, hanem amúgy, nem nyerünk-e ennél is simábban.

- Akárhogy volt is, tizenöt éven át a vízilabda hivatkozási alap volt a magyar sportban és sok másban is. Arra, hogy igenis lehet valamit tehetségesen csinálni, hogy a magyarok is lehetnek sikeresek.

– Nem mennék ilyen messzire. Arra valóban büszkék lehetünk, hogy sok gyereket vittek le a szülők az uszodába csupán azért, mert szerették volna, hogy olyan testalkatúak, olyan egészségesek és értelmesek legyenek, mint a mi játékosaink. Ebben volt némi szerepünk. Gyarmati Dezső mondta Sydney után: „Denikém, gratulálok, tíz évre biztosítottátok a póló anyagi alapjait.” Végül hármas sorozattal zártunk, és ha a Dezsőnek volt igaza, ez a hatás hat évig kitart még.

- Tizenöt év történetileg is tagolható, de még átlátható idő. 1997-ben, amikor kezdte, még nem létezett tömeges mobilhasználat, tíz százalék alatt járt az internetlefedettség, alig működtek netes szájtok, útlevéllel közlekedtünk Európában. Mást jelentett a győzelem 2000-ben, s gyökeresen mást Peking után.

– Sydney jelentősége az volt, hogy megszűnt a Montreal óta tartó, negyedszázados nyeretlenségi sorozat. Akkor szembesültünk először az igazi közönségrajongással. Athén attól különleges, hogy megtörtük az átkot, a nemzeti előítéletet, hogy a magyarok lúzerek, éles helyzetben nem tudnak küzdeni. A szerbek elleni hajrá a döntőben máig felejthetetlen. És Pekingben láthattam igazán, mit jelent a csapatgyőzelem. Hogy mindig más, kicsit több, bensőségesebb élmény, mint az egyéni arany. Hogy társaságban úgy mondják, nyert a Nagy Timi vagy a Vörös Zsuzsi. Vízilabdában pedig azt, hogy „mi” nyertünk. „Mi.” Nem a magyar válogatott.

- Mire számított Londonban egy korosodó csapattal?

– Először is pontosan tudtuk, hogy most tényleg nem mi vagyunk a legjobbak, ahogy azt is tudtuk, hogy ezúttal nincs „legjobb”. Van öt komoly esélyes, s közülük bármikor bárki legyőzhet bárkit. Ehhez képest játszottuk azt a negyeddöntőt, ahol az ötből kettő került össze. Valakinek buknia kellett, sajnálom, hogy mi lettünk azok.

- Ha belegondolunk, három olimpián volt mákunk. Volt miből visszavennie a sorsnak.

– Mák nélkül nehéz bármit nyerni. És nem tulajdonítanám kizárólag a szerencsének, hogy a sorsdöntő egygólos meccseket (több ilyen volt) nyolc éven át folyamatosan hoztuk.

- Mikor érezte először, hogy ez most nem fog menni, hogy valami nagyon nem stimmel?

– Csak azt éreztem, amit négy éven át hangoztattam: ha lesz legalább annyi esélyünk, mint a riválisoknak, az elég lehet akár az aranyhoz is, hiszen két egyforma tudású, egyaránt jó formában lévő csapat közül bármelyik győzhet. Az én dolgom most az volt, hogy ez a „legalább annyi esély” állapot fennmaradjon. A nyitómeccs, majd az újabb vereség azért mindenkit mellbe vágott.

- Végül indulásként lemostak bennünket.

– A lemosás is úgy jött össze, hogy a harmadik negyed közepéig még versenyben voltunk.

- Azt mondják, a siker egységesít, a kudarc pedig bomlaszt. Mi lesz most?

– Tisztességes csapatot a kudarc sem bomlaszthat fel. A klasszis játékos először mindig önkritikus, csak azután kritikus, és keresi azokat az akadályozó pontokat, amelyek tőle, a saját teljesítményétől függetlenek voltak. Ez az elemzés normális menete. De ez már csak a csapatra, az öltöző világára tartozik.

- Az öltözőére, amelyből ön most kilép. S ahol már nincs is meg az a csapat.

– De nyilván újra lesz majd egy csapat. És mindig lesz újrakezdés. Az a csapat persze már nem áll össze. Többen nyilván befejezik, kiszállnak.

- Nézem a ’97-es sevillai tablót. Több név is azonos volt a 2012-es nyárival.

– Téved, csak ketten voltak ott. Kiss Gergő és Kásás. Biros egy évre rá került be, Szecska két évvel később. Most csak a háromszoros olimpiai bajnokokat sorolom.

- Nem riasztotta, hogy előbb-utóbb nemzeti intézmény lesz?

– Ilyesmiben hinni bolondság. Az a helyes, ha az ember két lábbal áll a földön, ha a hétköznapi szituációkat hétköznapi módon éli meg. Én akkor érzem jól magam, ha a barátaim között vagy a családommal vagyok, ahol szó eshet vízilabdáról is, de ez csak futó napi téma, utána már másról beszélgetünk.

- Ha álmodik, szokott a vízilabdáról vagy Londonról álmodni?

– Kevés vízilabdás álmom van. De előfordul, hogy képek ugranak elém, mondjuk a montenegrói meccsről s érdekes módon a londoni magyar–románról, pedig az ellenfél nem volt világverő csapat. Annak a meccsnek iszonyú tétje volt. Ha akkor rontunk, a nyolc közé se kerülünk be. Amit a magyar vízilabda ezzel a múlttal, ezzel a nyolcvanéves hagyománnyal, ezzel a kilenc arannyal, főleg az utóbbi hárommal, sosem engedhet meg magának.