A görög csőd csak a jéghegy csúcsa

Csak a bizonytalan a biztos – ez tűnik ki a görög kilátásokkal kapcsolatos nyilatkozatokból és szakértői elemzésekből. Az évek óta tartó válság és az utóbbi hónapok meddő huzavonája nyomán csupán addig sikerült eljutni, hogy még több a kérdőjel, mint kezdetben volt, és semmivel sem jutottak előbbre a válságkezelésben. Lehet vérmérséklet és szimpátia alapján vitatkozni azon, ki és mennyiben felelős a kialakult helyzetért, ki mit és mikor rontott el, de ez cseppet sem változtat azon, hogy az EU a jelenlegi jogi keretek közötti fennállása óta a legnagyobb kihívással áll szemben, és úgy tűnik, nemigen boldogul vele.

A lényeg ugyanis az, hogy a dráma valójában nem a görögökről, hanem az uniónkról és annak jövőjéről szól. Nem alakulhatott volna ki a jelenlegi válság, ha másfél évtizede jobban megfontolják, milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy monetáris közösség jöjjön létre és ahhoz kik csatlakozhatnak. Számos közgazdász már akkor felhívta a figyelmet arra, hogy ehhez a lépéshez jóval szorosabb integrációra lenne szükség, és előre látható kockázatokat jelent, hogy nagyon eltérő fejlettségű és gazdasági erejű országoknak lesz közös valutájuk.

Ezzel az erősebbek, termelékenyebbek és versenyképesebbek járnak főként jól, mert elárasztják áruikkal és szolgáltatásaikkal a gyengébbeket, új piacokat nyernek. A teljesítőképességek közötti különbségek így nem csökkennek, éppen ellenkezőleg, de ezt egyebek mellett a felpörgő fogyasztás elfedi. A gyengébbek ugyanis élvezhetik a közös valuta kedvező hatását, a látszólagos pénzbőséget, amely mögött viszont tényleges teljesítmény kevés áll. Ez előbb-utóbb eladósodáshoz vezet, költségvetési, vállalati és lakossági szinten egyaránt.

Az évek során egyre több jel figyelmeztetett a gondokra, de kevesen törődtek vele, mert lényegében mindenki érdekelt volt a helyzet fenntartásában: leegyszerűsítve az erősek azért, mert eláraszthatták termékeikkel a valutauniót, a gyengébbek pedig a saját tényleges lehetőségeik felett fogyaszthattak. Két szám ennek az illusztrálására: szakértői elemzések szerint Németország évi 65 milliárd eurót „nyert” a közös valutával, Görögország pedig eddig nagyjából 500 milliárdot húzott ki a közös kalapból.

Ez utóbbihoz persze az is kellett, hogy hosszú évekig tudatosan figyelmen kívül hagyják, sőt meghamisítsák a pénzügyi adatokat, amire viszont az uniós ellenőrzési rendszer nem tudott vagy nem akart felfigyelni. Egyfajta piramisjáték folyt tehát, amely azonban csak a látszólagos pénzbőség idején volt fenntartható, és a pénzügyi válság kitörése nyomán már szembe kellett nézni a realitásokkal.

Manapság elfelejtkezünk arról, nem csupán Athén került az összeomlás szélére, de Portugália, Spanyolország és Írország is, akik szintén mentőcsomaggal tudták elkerülni a csődöt. Baj tehát nem egyetlen országgal, hanem az egész rendszerrel van, de a görögöknél csúcsosodik ki, mert ők mentek a legmesszebb a felelőtlenséggel. Ezért nincs megnyugtató megoldás a görög drámára, bármi történik ugyanis, annak közvetlen hatása lesz az egész euróövezetre, sőt az unió jövőjére.

Ebből a szempontból szinte mindegy, lesz-e görög csőd vagy nem, a rövid távú döntések után az EU működését és az integráció folyamatát egészében át kell gondolni. A görögök több szempontból is precedenst teremtenek, mert hasonló helyzettel az unió még nem állt szemben, és most az is kiderülhet, mennyire képes egyrészt megbirkózni a súlyos krízisekkel, másrészt tanulni belőlük. Ha erre képtelen, még kevésbé lehet versenyképes a másik két nagy gazdasági régióhoz képest, és törvényszerűen le fog szakadni.

A valódi probléma éppen ez: alkalmas-e az EU a jelenlegi feltételek mellett a szorosabb együttműködésre, a világgazdasági kihívásokhoz való alkalmazkodáshoz szükséges változásokra. A dilemmát leegyszerűsítve: képes-e a mostaninál mélyebben integrálni a periféria gyengébb és fejletlenebb országait, vagy a fejlett mag inkább maga próbál kiutat találni? Ez a kétsebességes uniót jelentené, annak minden gazdasági, politikai és stratégiai következményével együtt.

A görög válság körüli tárgyalássorozat azt mutatja, hogy erre az alapvető kérdésre egyelőre nincs válasz. Úgy próbálnak már évek óta tüzet oltani, hogy fogalmuk sincs, mi lesz utána. Ez buta példával olyan, mintha úgy akarnánk átkelni az utca túloldalára, hogy nem tudjuk, merre megyünk tovább. Az EU legnagyobb baja az, hogy rengeteg különböző érdek jelenik meg és ütközik benne, amit egyrészt bürokratikus eszközökkel, másrészt a konfliktusok és problémák szőnyeg alá söprésével igyekeznek kezelni, többnyire a legkisebb közös többszörös keresésével. Ebből egyenesen következik, hogy főként rövid távú, sokszor kevésbé fontos ügyek állnak a középpontban, az alapvető stratégiai, a közösség jövőjét jelentő témák csak nyúlnak, mint a rétestészta.

Ha lehet pozitív hozadéka a görög drámának, akkor az, hogy nyilvánvalóvá teszi az igazi, mélyebb problémákat. Az már más kérdés, hogy Brüsszel és a tagállamok mit tudnak kezdeni azokkal. Ha semmit, a görög csőd csupán halvány előjátéka a fenyegető veszélyeknek.