A furcsa háború ügynöke

A sokoldalúan tehetséges férfiú idén lenne hetvenéves. Tábornok fia volt, brit egyetemen szerzett PhD-fokozatot közgazdászként, s egészen fiatalon lett Nasszer elnök munkatársa, utóbb veje, az utód, Anvar Szadat pedig már stábjának vezetésével bízta meg őt. Az ifjú csillag üzletemberként is sikeres volt, partnere a milliárdos Mohamed Al-Fajednek, a jeles londoni Harrods áruház akkori tulajdonosának, akinek neve ismerős: az ő Dodi fiának volt barátnője a boldogtalan Diana hercegnő, akivel együtt pusztultak egy párizsi autóbalesetben.

Marvan már húszas évei derekán szinte a csúcson volt, s akkor ajánlotta fel szolgálatait a hazája által ellenségnek tekintett Izraelnek. Minden jel arra mutat, hogy anyagi okokból tette: a playboyként élő fiatalember szórta a pénzt, s még több kellett. Nasszer viszont rövid pórázon tartotta – a családban tiltott volt a korrupció, amelyből egyébként az ország elitje élt. Izraeltől azután az ifjú titán busásan kapott: életrajzírói szerint az évek során több mint egymillió dollárt. Általában ötvenezer angol font volt egy-egy barna borítékban, amikor – többnyire Londonban – az izraeli hírszerzés vezető embereivel találkozott.

Azok természetesen provokációra, kettősügynök-jelöltre gyanakodtak, amikor brit közvetítő útján felajánlotta nekik szolgálatait. Mindenhol követték, figyelték, de gyanúra okot adó nyomot nem találtak. S nem hittek a szemüknek, amikor önkéntes kairói emberük letette eléjük az egyiptomi hadsereg teljes hadrendjét: az egységek létszámát, fegyverzetét, elhelyezkedését, valamint a részletes hadműveleti terveit egy jövendő, Izrael elleni támadásra. Utóbb a kormány és a vezérkar üléseinek jegyzőkönyveivel is szolgált.

Marvan pályafutása Nasszer 1970 őszi halála után töretlen maradt: Anvar Szadat legitimitását erősítette, hogy elődjének veje, akit egyébként is kedvelt, vele tartott. A 26 éves Marvan az elnöki kabinet vezetőjeként Szadat diplomáciájában is fontos szerepet játszott. Így Tel-Aviv a kairói belpolitika titkai mellett részletesen értesült a más arab vezetőkkel folyó tárgyalásokról is. Nemkülönben arról, mire vezettek Szadat 1971-es moszkvai, többek között szovjet fegyverszállításokra vonatkozó tárgyalásai Brezsnyevvel. Mint azóta tudjuk, nem olyan messze, ahogy Szadat szerette volna: nem kapott sem távolsági bombázókat, sem Izraelt elérő rakétafegyvereket. Az egyiptomi elnök a következő évben mégis úgy döntött, hogy támadni fog. Marvan ezt azonnal jelentette megbízóinak, azzal hogy a támadás 1973 januárjában várható. Miután erre nem került sor, immár májusra jelezte, hogy az egyiptomi erők átkelnek a Szuezi-csatornán, s velük párhuzamosan támad Szíria is.

Ám ekkor sem történt semmi, és Izrael katonai hírszerzése megerősítve érezte véleményét: Szadat nem fog támadni. A főnök, Eli Zeira szerint a Moszad bedőlt a vetélytárs titkosszolgálat oly híresnek vélt ügynökének, s Izrael óriási pénzeket költött mozgósításra – feleslegesen. Így történhetett meg, hogy miután Izrael kétszer is feleslegesen mozgósított, októberben, amikor valóban bekövetkezett a támadás, az viszonylag felkészületlenül érte. Ha nem is teljesen: Marvan a jom kippuri háború kitörése előtt sürgős londoni találkozóra hívta Zvi Zamirt, a Moszad főnökét, hogy közölje vele: másnap immár valóban megindulnak az egyiptomi és szír csapatok. Ennek köszönhetően Golda Meir miniszterelnök október 6-án reggel mozgósíthatta az izraeli hadsereg kétharmadát kitevő tartalékosokat.

Öt órával a háború kirobbanása előtt.

Eli Zeiratot leváltották. A katonai kémfőnök évekkel később interjúiban, majd könyvében – igazolni kívánván magát – arról írt, hogy Marvan bizony kettős ügynök volt. Szándékosan riadóztatta az év folyamán kétszer is az izraeli hadsereget, hogy félrevezesse őket, és a harmadik, immár valós támadásra ne legyenek felkészülve. Igaz, a Moszad embere jelezte az inváziót, de estére – miközben az arabok már délben támadtak...

Zamirt, a korábbi Moszad-főnököt felháborította volt kollégájának magatartása – főleg az, hogy kiadta Izrael egyik csúcsügynökének nevét. Feljelentette Zeiratot, és az illetékes bizottság elmarasztalta a kiszivárogtatót. Amivel közvetetten megerősödött a vélemény, hogy Asraf Marvan nem volt kettős ügynök. Egyébként egy izraeli történész 2002-ben Londonban megjelent kötetében is arról írt, hogy a férfi Izrael mesterkéme volt. Meglepő módon Marvant mindezek ellenére később is szívélyesen üdvözölte Mubarak elnök a nyilvánosság előtt.

Marvan kairói temetésén részt vett az államelnök fia, a muszlim egyház vezetője, nemkülönben az egyiptomi hírszerzés főnöke, s másnapi sajtóértekezletén Mubarak elnök kijelentette: „Marvan patrióta volt. Hazafias cselekedeteket vitt végbe, amelyeket azonban ma még nem tárhatunk fel...”

Éppúgy, mint azt, hogy valójában hogyan és miért halt meg. A „patrióta” 1981-ben Londonban telepedett le, ahol a kémkedés mellett főként fegyverkereskedelemmel foglalkozott. Minden jel szerint sikeresen, mert a luxusrezidencia értékét, ahol lakott, négymillió fontra becsülték, teljes vagyonát százmillióra. Lakása tetőteraszát mellvéd övezte, rajta növényekkel. A már nehezen mozgó, szívbeteg férfinak, aki a fürdőkádba is csak segítséggel tudott beszállni, fel kellett másznia a mellvédre, és átküzdenie magát a bokrokon, hogy a mélybe vethesse magát. A Scotland Yard szemtanúkat hallgatott ki, akik azt vallották, hogy miután Marvan teste nagy csattanással a St. James kerületi ház előtti járdára vágódott, felnézve két sötét bőrű férfit láttak a teraszon, amint lepillantanak az utcára. Mintha azt néznék, sikeresen teljesítették-e feladatukat.

Ugrott vagy dobták? Az egyik elmélet szerint (vélhetően egyiptomi) merénylői választás elé állították: vagy öngyilkos lesz, s így megmarad hősi nimbusza, vagy lehajítva kivégzik, s ezzel kiderül, hogy áruló. Az igazságot aligha tudjuk meg valaha is. A brit rendőrség lázasan kereste a halott cipőit, mert ha földesek a lábbelik, maga mászott a mellvédre, és ugrott. Ha tiszta a talp, dobták. A cipők azonban eltűntek... Akárcsak a halott emlékiratának kézirata, amelyen már évek óta dolgozott, s amelyet abban az évben adtak volna ki. Mona Nasszer arról számolt be a Yard embereinek, hogy férje gyakran elmondta neki: azóta fél a gyilkosságtól, amióta nyilvánosságra hozták a nevét és a szerepét.

Nem tudjuk, viseli-e még az özvegy a briliánsgyűrűt, amelyet még a hetvenes években kapott férjétől, s amelynek eredetéről azóta tudomást szerezhetett. Amikor Marvan házassági problémáiról panaszkodott (Nasszer el akarta választani tőle a lányát), a Moszad vette meg számára a pompás ékszert. Gyümölcsöző beruházás volt, a többi pénzzel együtt. A titkos iratok ezreinek értéke, amelyeket „Angyal”, „Babilon” vagy „a Vej” fedőnéven átadott nekik, felbecsülhetetlen volt, sokáig segítették fenntartani a Közel-Keleten a máig viszonylagos „békét”.