A bumeráng visszaszállt

Micsoda felhördülést okozott a pesti mozik bennfenteseinek soraiban, amikor Ingmar Bergman operaadaptációjának, A varázsfuvolának filmbeli nézőterén meglátták a kiátkozott, betiltott „disszidenst”! Akkor, a hetvenes évtized közepén már jó pár éve igyekeztek őt kiiktatni a magyar filmtörténetből.

Nehéz dolguk volt az elvtársaknak. Herskó János a legsokoldalúbb személyisége volt a hatvanas évek hazai filméletének: rendező, stúdióvezető, főiskolai tanár. Utolsó itthoni filmjét (N. N. a halál angyala) sebtében eltüntették a moziműsorból, és korábbi fontos alkotásait sem vetítették. Zártkörű, kevesek számára hozzáférhető szellemi csemege lett a Párbeszéd – Aczél emberei egy kommunista filmet zárattak hosszú időre dobozba –, és ugyancsak dugáru lett a remek Gelléri-adaptáció, a Vasvirág. Magára hagyott tanítványai állítólag zokogtak, amikor értesültek róla, hogy mesterük Svédországban maradt.

Volt egy levél, amelyet 1970 nyarán sok embernek elküldött, de csak nagyon kevés címzett kapta meg. Abban megindokolta, miért „választja a szabadságot”. Pedig akkor még élt az egyébként is tetszhalottként létrejött magyar reform szelleme. Ám 1968 augusztusa intő jel kellett hogy legyen minden másként gondolkodónak. Volt egy szép illúzió, amely a szocializmus megreformálhatóságában (Lukács György kifejezésével: megmenthetőségében) hívő értelmiségieket éltette.

Gábor Miklós mondja föl a történelmi sanszot, a reformértelmiség hitét a Párbeszéd egyik kulcsjelenetében. 1956. november 4. után vagyunk, pufajkások igazoltatnak egy dugig telt presszóban, ahol a zongorista a később betiltott „Ahogy lesz, úgy lesz” kezdetű világslágert klimpírozza. A realitások talaján álló mérnök-tanár partnernőjének kifejti történelemfilozófiáját. Nincs más baja ennek az országnak, mint a régi jó nemzeti hiúság, amely még a kommunistákat is elkapta. Amíg ez a kétféle hiúság egyensúlyban van, addig egy kívülálló européer nyugodtan dolgozhat.

Nos, ez az illúzió vált lehetetlenné, és Herskó ebből vonta le a következtetést. Utólag értelmezve az N. N. a halál angyalát, beleláthatjuk az emigrálási szándékát. A népszerű professzor és közszereplő tévésztár halálhíre futótűzként terjed: barátai, kollégái, tanítványai, ellenségei, felesége, szeretői, ki-ki a maga módján reagál. Ám a professzor javában él, s amikor fölismeri a helyzetet, hagyja a maguk útján futni az eseményeket. Mattia Pascal – Pirandello halottnak hitt regényhőse – szemlélte így kívülről saját emlékét. Herskó kikacsintott az 1970 májusában bemutatott filmjéből. Mit szólnátok hozzá, miket mondanátok rólam, ha már nem lennék? A vége aztán mégis tragédia, a professzor kis bogárhátúja – Gábor Miklóssal a volánnál, aki másodszor játszotta itt a rendező alakmását – egy veszélyes előzésnél beleszalad a Dunába.

Nem sokkal a film bemutatója után egy kritikus, mégpedig nem akárki, hanem a sokak által joggal becsült B. Nagy László írt egy nagyon félreérthető, már a címével sebző cikket az Élet és Irodalom hasábjain. „Inkább autóbuszt” – javasolta a film befejezésére célozva, mélységes utálatát fejezve ki a szerinte léha, sokat nyüzsgő szereplők iránt, kevesellve a személykocsit, helyette nagyobb befogadóképességű járművet tanácsolva a díszes társaság életből eltávolítására. Súlyos szavak, különösen, hogy rossz politikai erőtérbe, a népies–urbánus-ellentét darázsfészkébe túrt bele sebző mondataival. Az alteregójukkal a filmben is szereplő tanítványok vették védelmükbe a mestert ugyanazon lap hasábjain, vihart támasztva egy pohárnyi vízben.

Rossz szájízt hagyott maga után a vita, Herskó leszűrhette magának a tanulságot, ideje szednie a sátorfáját. Sokat hivatkozott, mégis kevesek által olvasott levelében magyarázza a magyarázhatatlant, legalábbis azt, amit magyarázhatónak tud belőle. Hogy Hruscsov megbuktatása, a „prágai tavasz” elfojtása, az arab–izraeli konfliktus egyoldalú és hazug hazai kezelése és az országunkban szerinte növekvő antiszemitizmus juttatta erre a döntésre. Ő, akinek 1944-ben, munkaszolgálatos korában egy tábori csendőr magyarázta el, hogy mi a hazaárulás, úgy döntött, nem lesz hűséges a zászlóhoz, amelynek rúdjával olykor fejbe verik.

Mindenki annyit ér, amennyi űrt hagy maga után. Most már lehet vitatkozni róla, Herskó életének melyik fele, az itthoni, a svédországi vagy a kétlakiságban töltött utóbbi esztendők esnek inkább latba az értékeléskor. S ha csak a hazai éveket tekintjük: rendezőnek, vezetőnek vagy pedagógusnak volt-e nagyobb? Vagy fölösleges ez a számolgatás? Két-három életet élt, mindig több vasat tartott a tűzben. Három-négy évente letett az asztalra egy filmet, közben megreformálta a főiskolai rendezőoktatást, kitalálva, hogy nem frissen maturált diákokat kell felvenni, hanem élettapasztalattal rendelkezőket. Általa jutott be a képzésbe a negyvenéves egykori recski fogoly, Böszörményi Géza és a londoni „disszidálásból” visszatérő Maár Gyula, hogy csak a legzűrösebb életrajzú hallgatóit említsük. Tudta, ki az ügynöke, ki írogat róla jelentéseket, mégis dolgozott vele, forgatókönyvét filmre vitte (Két emelet boldogság).

Filmjeinek dramaturgiája teljesen rá vallott. Szertelen zsonglőrmutatványnak hat a Szevasz, Vera már-már széteső szerkezete, regényből vett fikció és dokumentarista lakodalmi felvételek keverednek, miközben kedves fiatal tanítványai szerepelnek mellette – színészek helyett, a főszereplője is amatőr (Neményi Mária). A Párbeszéd női főszerepét is egy tapasztalatlan fiatal egyetemistára, Semjén Anitára bízta. Folyton kísérletezett, mert saját bőrén érezte a sematizmus éveinek leckéjét, milyen az, amikor eléje tesznek egy akármilyen forgatókönyvet, amelyet karmesterként el kell dirigálnia. Produceri mentalitással vezette a rábízott stúdiót, ahol nemcsak kedvenc fiataljai, hanem a régi gárda mesterei is szóhoz juthattak.

Kiengedte a szellemet a palackból, mondta róla egyik tanítványa. A többi már nem az ő dolga volt. Valahol s valamikor Svédországban készült róla egy fotó, amely aztán az életrajzi portrékötet címlapjára is rákerült. Ül egy széken az erdőben, kezét zsebre dugja, mögötte egy állványon kamera, ám ő, mint egy pimaszkodó diák, vigyorogva nyelvet ölt a fotósra.

Mindig szeretett vicceket mesélni. Színészi adottságokkal is megverte/áldotta a sors. Erről a kilencvenes években győződhettünk meg (Kiss Vakond, A kenyereslány balladája). Olykor megjelent a saját filmjeiben is. Egyik sziporkája elhangzik a Párbeszéd vonatutasai között. Ő meséli a fapados kupé utasainak: „Tudják, mibe őrült bele a bennszülött? Vett egy új bumerángot, de nem tudta eldobni a régit.”

Herskó János magyar filmes egész életének ez a tanulsága.

Szevasz Vera (részlet a korabeli Filmhíradól):