Emlékek a ködből I. – A Weiss Manfréd művek családi története

– Bár szépirodalmi műről van szó, fikciós regényről, mégis nagyon felizgatta ez a könyv. Én természetesen megértem, hiszen az ön családjáról ír a szerző.

– Szerintem a könyv 90 százalékban eltér a család valódi történetétől. Azzal kell kezdenem, hogy a német megszállás előtti napon, március 18-án, szombaton este az édesapámnál volt egy vacsora, amelyen két aktív miniszter és több bank elnöke is megjelent.

– Tudni kell, hogy az édesapja, Chorin Ferenc nagyon magas pozíciókat töltött be.

– Titkos tanácsos volt, a Kereskedelmi Bank és a salgótarjáni bánya elnöke. Nagyon-nagyon ismert és nagyon okos ember volt. Horthy Miklóstól kezdve le és föl mindenki jött hozzá tanácsért, ha problémák voltak.

– Horthyval valóban baráti viszonyt ápolt?

– Nem úgy, ahogy leírták, miszerint apám Horthy Miklóssal bridzsezett volna. Erről szó sincs. Horthy Miklós egy évben háromszor-négyszer elhívatta apámat beszámolni különböző dolgokról. A zsidó hitközség próbálta őt rábeszélni, hogy járjon közben mindenféle új törvényjavaslat ügyében, hogy próbálja meggyőzni Horthyt.

Fotó: A szerző felvétele

– Sikerült?

– Ezt nem tudom megítélni, de apám nagyon jóban volt Horthy Jenővel, Horthy Miklós testvérével, akiről azt mondta, ő volt a legokosabb ember a Horthy családban. De Horthy Miklósnál soha privátim nem volt. Ezt le is írta, van egy levele nálam erről. Szóval arra a szombat estére visszatérve, az urak nagyon ideges hangulatban voltak, mert Horthy éppen Hitlernél járt, de nem érkezett vissza a hivatalosan jelzett időre. Senki nem tudta, hogy mi történhetett, majd reggel öt vagy hat óra körül szólt a telefon, és Erdőhegyi Lajos, aki, azt hiszem, Kállay miniszterelnök mellett dolgozott, fölhívatta az apámat, hogy a németek elfoglalták Magyarországot, és hogy nincs menekülés, mert nincs már vonat, nincs már repülő, nincs már semmi.

– Ezt innen tudták meg?

– Ez a mai világban majdnem elképzelhetetlen, amikor mindenki ül a kis telefonnal a kezében, és mindent tud mindenkiről. Az utókor számára nyilván hihetetlen, hogy el lehessen egy országot foglalni egy éjszaka alatt anélkül, hogy a vezető emberek ezt ne vegyék észre. De hát ez történt. Apám tudta, ha ez megtörténne, neki el kell bújnia, mert a németek biztos rögtön lefogják. Ezért előre megbeszélte Endrédy Vendellel, a zirci apáttal, hogy ő elbújtatja. Endrédy Vendel véletlenül épp Pesten volt, és eljött reggel fél 8-kor vagy fél 9-kor az apámért egy sofőrrel, csak az nem vette észre, hogy ki ül a kocsiban, aki nem akarta tudni. Elvitte apámat Zircre. Az volt a terv, hogy elbújtatja valahol a szőlőkben. Apám persze nem nagyon bírta ki, és rögtön telefonálni kezdett. Nagy hiba volt, de hiszen menteni akarta a családtagokat. Mi mind eltűntünk. Erzsébet nővérem és én Korányi Erzsébet lakásába kerültünk (Korányinak, a híres orvosprofesszornak a lányánál a Váci utcában, szemben az Angolkisasszonyokkal – A szerk.). Feri öcsémnek éppen kanyarója volt, nagyon magas lázzal, de gyerekorvosunk, Preisich bácsi saját kocsijával elvitte őt a nevelőnő pesti lakásába. Ott nem volt semmi élelmiszer, viszont a nevelőnő legjobb barátnője Pallaviciniéknél, családunk jó barátjánál volt falun, és a hírre az őrgróf maga jött fel Pestre egy hátizsáknyi élelmiszerrel. Így már volt valamennyi ellátásunk.

– Eközben az édesapja, Chorin Ferenc Zircen, az apátság mellett, a szőlőben bujkált?

– Igen.

– Arra vissza tud emlékezni, mit gondoltak arról, hogy zsidóként mi lesz a sorsuk?

– Azelőtt nem igazán beszéltünk erről. Az apámnak mindig az volt az érzése, hogy Magyarországot nem fogják elfoglalni a németek.

– Miért?

– Mert Magyarország nekik dolgozik, tehát minek kéne elfoglalni. De ezt hinni persze nagy hiba volt.

– Nem gondoltak arra, hogy külföldre menjenek?

– Mindig szóba került, és utólag sokszor kérdeztem is, miért nem mentünk Svájcba, vagy legalább miért nem küldött minket, gyerekeket Svájcba. Erre apám azt mondta, hogy ha ő akkor elment volna Magyarországról, pánik tört volna ki, mert azt gondolták volna, ha már Chorin is elmegy, az már nagy veszélyt jelent. És nem akarta felkorbácsolni a kedélyeket...

– Érzett-e valamiféle irigykedést a környezet részéről? Vagy esetleg antiszemitizmust?

– Antiszemitizmust tulajdonképpen egyáltalán nem. Ehhez hozzá kell tennem egy történetet. Amikor elemibe kerültem, anyám elmondta, hogy ugyan katolikusok vagyunk, de zsidó származásúak, és a nagypapa még zsidó volt. Ha netalán hallani fogok valami zsidóellenes beszédet, akkor tudjam, hogy ez rám is vonatkozik. De tudjam azonkívül azt is, hogy teljesen mindegy, valaki zsidó, katolikus vagy református, csak rendes ember legyen, és ne hazudjon. Évekkel később, miután az Angolkisasszonyoknál leérettségiztem, jelentkeztem a közgazdasági egyetemre, ahová rögtön föl is vettek. Az első napon, ahogy beléptem a nagy egyetemi előadóba, nézem, hol van egy üres hely, hogy le tudjak ülni. Ekkor a második sorban egy fiatalember megfordul, és azt mondja hangosan: „nem tudtam, hogy zsidókat még fölvesznek”. Ez ’43 őszén volt. Ismertem ezt a fiatalembert, mert járt a nővéremhez, de én ettől úgy megriadtam, hogy sarkon fordultam, és rögtön visszaadtam az engedélyt, hogy egyetemre járjak. Mert akkor értettem meg, amit nem tudtam, hogy csak egy bizonyos mennyiségű zsidót vettek föl.

– Ez volt a numerus clausus.

– Igen, de nem tudtam róla. És amikor rájöttem, az volt az érzésem, hogy valakinek elveszem a helyét, akinek ez sokkal fontosabb, mint nekem. Visszaadtam tehát a helyemet, hogy valaki mást tudjanak fölvenni, ezért nem jártam egyetemre.

– Megint ’44-hez ugrunk. A családtagok különböző helyeken húzták meg magukat. Mit tudtak egymásról?

– Jóformán semmit. Annyit tudtunk, hogy az apám le van fogva, aztán valamikor jött Korányi Janó, aki korábban apám titkára volt, és mondta, hogy a papa él, és visszahozták Magyarországra, Pestre. Azt hiszem, hogy taxival vitték az Astoria hotelba.

Fotó: A szerző felvétele

– Akkor a Gestapo főparancsnoksága volt a szállodában.

– Igen, a Gestapóé volt. Mint utólag megtudtuk, a magyar nyilasok levitték a pincébe. Ott nagyon megverték, mert azt állították, hogy a dorogi bánya azért került víz alá, és azért nem tudtak szenet továbbítani onnan, mert apám irányításával meg akarták akadályozni a termelést. De akkor legalább azt tudtuk, hogy a papa él. Anyámat sem láttuk egész idő alatt. Az egyetlen, amit tudtunk Preisich bácsitól, hogy az öcsénk, Ferike jobban van. Apám azt mesélte később, hogy amikor őt visszahozták Zircről, egy irodahelyiségbe került, ahol német és magyar katonák voltak. Az egyik német katona kezet akart neki adni, hogy ön dr. Chorin? Erre a magyar katona, aki mellette állt, azt mondta: „Ennek a zsidónak akarsz kezet adni?” Aztán kivallatták apámat, és a vallatás alatt jól megverték. A földre dobták – apám nagyon kicsi ember volt –, és elájult. Aztán az Astoria pincéjébe került, ahol csupa ismerőst talált. Magas rangú, magas beosztású politikusok is voltak ott addigra. Külön kellett ülniük a zsidó származásúaknak. Apám nagyon beteg lett, vérhasszerű tünetei voltak. Sigray Antal, a magyar felsőház tagja, nem tudom, milyen párt elnöke...

– A Legitimista Párt vezetője volt.

– Igen, a Sigraynál volt valami szer, azt odaadta apámnak, és azzal mentette meg az életét. Innen vitték el hamarosan Oberlanzendorfba, egy ausztriai gyűjtőtáborba.

– Azt, hogy sokat szenvedett, a saját feljegyzéseiből tudjuk, ott borzalmas dolgok történtek vele, és súlyos beteg lett. Majd feltűnt egy SS-tiszt, egy bizonyos Kurt Becher. Ki volt ő?

– Egy magas rangú SS-tiszt, aki korábban azért jött Magyarországra, hogy lovakat szerezzen a német hadsereg számára. Apámmal kezdett tárgyalni, mert mindenkitől azt hallotta, hogy bármit akar, azt Chorin Ferencen keresztül tudja elérni. „Maga az egyik legfontosabb ember” – mondta apámnak. Ezért ment el utána Oberlanzendorfba, kikérte a táborból, és egy-két tárgyalás után elvitte Budapestre. Szegényt a saját házunkba vitte, az Andrássy útra. Ott megtiltotta apámnak, hogy bárkivel szóba álljon a házban. Apám azt mesélte később, hogy a régi inas és szobalány még ott voltak, hozhattak is neki ételt, de nem volt szabad velük beszélnie.

– Ezt a Závada-könyvben is elolvashattuk. Ő ezt úgy írta meg ezek szerint, ahogy történt.

– Igen, ez történt.

– Az igaz-e, hogy addigra már Becherék beköltöztek a Chorin házba?

– Igen, Becher a barátnőjével elfoglalta a lakást, a szüleim hálószobájában aludtak.

– És akkor következett az a történelmi tárgyalás, amelyen Chorin Ferenc és a német SS-tiszt megállapodtak, hogy milyen áron tudnák megszerezni a németek a Weiss Manfréd-vagyont?

– Így van. Ezekben a kérdésekben úgyis csak az apám dönthetett, a család benne bízott. Ha egy nagyobb elhatározásról volt szó, akkor azt mindig apám írta alá.