Zarah Leander és világa – Náci filmsztár, szovjet kém, hétunokás nagymama

A náci filmipar legnagyobb női sztárja a svéd Zarah Leander lett, aki hazájában közepes tehetségnek számított, inkább hangjával, mint színészi képességeivel aratott sikert. 1936-ban szerződött le a német UFA stúdióval, és innentől kezdve ontotta a filmeket. Ezekben mindig önmagát játszotta, egy szép, szenvedélyes és önálló akaratú nőt, olykor éppen énekesnőt, akiből leginkább a mély, búgó hangján előadott dalai fogták meg a közönséget. Az ő főszereplésével készült el a náci filmipar legtöbb nézőt vonzó produkciója, A nagy szerelem (Die Grosse Liebe) is. A hitleri időkben huszonhétmillióan nézték meg, és az egekbe repítette Leander népszerűségét. A filmet 1945-ben a szövetségesek betiltották, aztán szűk körben, „tudományos célra” forgalmazták, de 1997-től bárki számára elérhető lett. Egy fiatal repülős tiszt és egy gyönyörű dán énekesnő viharos szerelméről szól, az utóbbit természetesen Zarah Leander alakítja.

A produkció iskolapéldája annak, hogy a sikeres politikai propagandának látszólag mentesnek kell lennie a direkt politikai propagandától. A filmben nem hangzanak el náci vagy pláne antiszemita megjegyzések, „csak” annyi az üzenet, hogy a maga helyén mindenkinek mindent meg kell tennie a „haza” győzelméért a távoli afrikai, majd orosz fronton. Zarah Leander korábbi filmjeivel szemben itt utcai ruhát hord, a sztori szerint egyszerű lakásban lakik, és a berlini földalattival közlekedik. Felvillannak a háború reális nehézségei, a jegyrendszer, a légoltalmi sziréna riasztó hangja, az óvóhelyen való kényszerű várakozás. De mindez azt a célt szolgálja, hogy a háborús gépezet támogatását össznépi ügyként adja el.

A film után Zarah Leander maga is a náci háborús propaganda főszereplője lett. Nem kellett szónokolnia, hűségnyilatkozatnak elég volt, hogy fellépjen a katonáknak szervezett koncerteken, és perselyével a kamerák kereszttüzében gyűjtsön a náci segélyprogramoknak. Más sztárokkal szemben ugyanakkor távol tartotta magát a náci elit társasági eseményeitől, magával Adolf Hitlerrel csak egyszer váltott néhány szót, amikor állítólag a Führer frizurájáról beszélgettek.

A színésznő jó üzletasszony volt, elérte, hogy gázsija jelentős részét valutában kapja, amit azonnal át is utaltatott Svédországba. Itt nagy házat vásárolt magának a tengerparton. Amikor 1943-ra világossá vált a második világháború kimenetele, és ráadásul a gázsiját sem voltak hajlandók valutában kifizetni, rengeteg ruhájával és egyéb kincseivel egyszerűen hazautazott Svédországba. Szerződését – minden eshetőségre készen – nem bontotta fel a német filmgyárral, de a neki küldött szerepajánlatokat mind visszautasította.

Hazájában hideg távolságtartással fogadták, a náci rezsimben vállalt szerepét igazán sohasem bocsátották meg neki. Idővel újra színpadra léphetett, de ahogy 1936 előtt, úgy 1945 után is legfeljebb közepes előadónak számított Svédországban. Relatíve nagy sikert az Ausztriában és Nyugat-Németországban tett turnéi jelentettek, ahol nagyjából olyan közönségnek énekelt, amilyennek talán Karády Katalin énekelhetett volna a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán. A színpadot a hetvenes években otthagyta, és 1981-ben, hét unoka nagymamájaként halt meg. Halála után a honfitársai is megbékéltek vele, ma szobra áll szülővárosában, Karlstadban.

Másfél évtizeddel a halála után akkor került a neve ismét a lapok címoldalára, amikor Pavel Szudoplatov orosz kémfőnök emlékirataiban azt állította, hogy Zarah Leander a szovjet titkosszolgálatnak dolgozott, mégpedig ingyen, kommunista meggyőződésből. Szudoplatov túl sok bizonyítékkal nem szolgált, de mivel a sztálini időkben az egyik irányítója volt a szovjet hírszerzésnek, Hruscsov alatt pedig tizenöt évet börtönben töltött, nemigen volt oka arra, hogy a halála előtti hónapokban kitaláljon egy ilyen sztorit. Annyi bizonyos, hogy Zarah Leander első férje (akitől a Leander nevet is kapta) tagja volt a Svéd Kommunista Pártnak, s amikor Hitler bukása után a svéd közvélemény a színésznő ellen fordult, általános meglepetésre egyedül ez a párt állt ki a becsülete és tisztessége mellett. Állítólag a titkos párttagkönyvét is megtalálták egy moszkvai archívumban. Ennek viszont ellentmond az, hogy az ötvenes-hatvanas években a Svéd Kommunista Párt viszonylag népszerű volt, kívülről támogatta a szociáldemokrata kormányt (ahogy ma is), így a párttagság eltitkolására senkinek sem lett volna oka.

A sztorit leginkább az teszi hihetővé, hogy a szovjeteknek bizonyítottan sikerült több, a náci rezsimben vezető szerepet játszó színésznőt beszervezniük. Köztük a legismertebb Olga Csehova, németesen Tschechowa volt. Őt név nélkül még A tavasz tizenhét pillanata című szovjet kémfilmben is megemlítik mint titkos berlini hírforrást. Csehova színészként tehetségesebb volt az elsősorban énekes Leandernél, és már a nagy orosz író rokonaként is része lehetett a berlini kulturális elitnek. Maga Hitler is őt tekintette a Harmadik Birodalom legfontosabb állami színésznőjének. Csehovát, aki a húszas évek elején hagyta ott a Szovjetuniót, egy Jan Csernyak nevű, félig magyar férfi szervezte be a szovjet hírszerzésbe. A náci rendszer alatt Berlinben élő Csernyakot az „árnyék nélküli embernek” nevezték, mert szinte észrevétlenül tudott összehozni a kulturális és értelmiségi elitből egy durván harmincöt fős, Krone nevű kémhálózatot. Ennek Nyugaton nagy irodalma van, egyes források szerint még az is szóba került, hogy Olga Csehova személyesen ölje meg a vele mindig boldogan találkozó Hitlert. Ezt úgymond Sztálin állította le azzal, hogy Hitler halála esetén a nyugati hatalmak kiegyezhetnének a németekkel az ő rovására. Az viszont történelmi tény, hogy a szovjet hadsereg részint a Krone információit felhasználva nyerte meg a döntő fontosságú kurszki tankcsatát.

Akárhogy is, Csehova a nácizmus bukása után évekig Berlin keleti szektorában élt, és csak 1949-ben költözött Nyugatra. További karrierjét nem befolyásolta, hogy kémtevékenységéről sokaknak tudnia kellett. A dokumentumok 2017-es nyilvánosságra kerülésekor a hazai sajtóban is megjelent, hogy az ismert magyar színésznő, Rökk Marika szintén a szovjetek javára kémkedett. Rökk Marika is a náci mozi egyik csillaga volt, enyhe magyar akcentusával és tüzes játékával könnyű komédiákban brillírozott. Ő is a Krone tagjaként tevékenykedett. Feltehetően nem írt kémjelentéseket és nem készített fotókat golyóstollakkal, ahogy ezt a laikusok gondolják, csak megosztotta a szovjetekkel azt, amit az őt körülrajongó náci vezetőktől, ittasan nagyzoló férfiaktól hírmorzsánként összeszedett.

A kémkedés, különösen a szovjetekkel kapcsolatban, általában életveszélyes játék. De a sors úgy hozta, hogy Zarah Leander a hetvenen túl, Rökk Marika, Olga Csehova és az említett két szovjet hírszerző pedig késő nyolcvanas, kora kilencvenes éveiben hunyt el.

Az élet és halál esélyei még a vérzivataros időkben sem kiszámíthatók.