X-Men: Apokalipszis – Nem ez az apokalipszis, amelyet keresünk?

Ebben a filmes korszakban, amikor sokszor tömérdek szuperhőst zsúfolnak össze egyetlen filmben, általános probléma, hogy a filmidő korlátai miatt nem jut idő mindegyik csodalény jellemábrázolására, miközben éppen a világ sorsa forog kockán. Ugyanakkor Bryan Singer pontosan ezen a téren rendkívül gondos: hőseinek karaktere mindig kellőképpen ki van dolgozva, céljaik, motivációik úgyszintén. Kár, hogy ez a film – mindettől függetlenül – sajnos mégsem az az „apokalipszis”, a trilógia megkoronázása, amelyre számítottunk.

Marvel idén harmadszorra is

Az X-Men: Apokalipszis idén már a harmadik Marvel-film a meglepően nagy sikert aratott Deadpool és Disney-féle Amerika Kapitány: Polgárháború után. Az X-Men – Az eljövendő múlt napjai majdnem 750 dollárt hozott világszerte, így ugyanezt a célszámot belőni tulajdonképpen realisztikus elvárás.

A történet tíz évvel az X-Men – Az eljövendő múlt napjai után játszódik, tehát a hetvenes évek után most már 1983-ben járunk. Ezúttal nincs időutazás, viszont a film egy rendkívül hatásos jelenettel nyit, amely egy ókori egyiptomi szertartásba enged bepillantást,a melynek főszereplője Apokalipszis, akit istenként tisztelnek.

Apokalipszis (Oscar Isaac) képében egy antik, legyőzhetetlennek tűnő, istenszerű gonosz szuperhőst kapunk, aki az egész bolygót fenyegeti, miközben mutánsokat toboroz magának. A bölcs és kis szuperhősös egyetemét tyúkanyóként istápolgató Charles Xavier professzornak (James McAvoy) ismét szembe kell szállnia a barátból ellenséggé vált Magnetóval (Michael Fassbender), mivel az összecsapás során ellenkező oldalakra kerülne. A dühös és gyűlölködő Magneto segíteni akar Apokalipszisnek, hogy az emberi fajt kiirtsák, azért is, amit a szüleivel tettek a koncentrációs táborban, és amiatt a tragédia miatt is, ami ebben a filmben éri.

Bosszúvágy

A sztori aránylag komplex, ugyanakkor olyan egyszerű motívumokat használ fel, mint a bosszúvágy, a hatalom vagy a pusztítás iránti vágy a „sötét” oldalon, illetve az barátságok szövődése, az összetartás vagy a világmegmentő akarat a jók oldalán. Az egyébként rendkívül megosztó kritikákat kapó film forgatókönyvének valóban elég nagy hibája, hogy például a főgonosz motivációit nem nagyon ismerjük meg, amit pedig megtudunk róla, az még egy szuperhősfilmhez is eléggé leegyszerűsített, már-már infantilis.Másrészről bizonyos esetekben nem egészen logikus, hogy egyes kulcsfigurák (például Magneto) miért állnak át hirtelen egyik oldalról a másikra.

A filmbe nehezen beszuszakolt Wolverine-kameó is valahogy összecsapott, egyszerre erőltetett és nevetséges. Az Apokalipszis egyébként tele van szuperhőssel, de Singer és Simon Kinberg szerencsére nagyjából értő kézzel irányítja a történetet, hogy mindenkire jusson kellő idő. Bryan Singer hat X-Men-filmet rendezett (a 2006-os X-Men: Az ellenállás vége és a 2011-es X-Men: Az elsők nem az ő munkája). Singer, mint mindig, most is jól érzékelteti, ahogy hősei egyszerre érzik magukat a társadalom kitaszítottjainak is, ugyanakkor fokozatosan barátkoznak meg szuperképességeikkel és találják meg helyüket a világban.

Sajnos emiatt elkerülhetetlen az is, hogy bizonyos témák ismét – már sokadszorra – előkerüljenek. Az egyik mutáns magyarázza a másiknak, hogy a mutációjuk révén válnak egyedivé típusú jelenetet például már sokadszor reciklálják. Mégis, ahogy Singer bemutatja a szuperhősök sérült lelkivilágát, az még mindig egészen egyedi, és más szuperhősfilmben ilyesmit ritkán ábrázolnak ennyire értő kézzel.

Bryan Singer tényleg igazi „apokalipszissel” kecsegtet, de szemmel láthatóan a szokásos egymásnak feszülő érdekellentétek sem merülnek feledésbe, tehát vélhetően nem csak szimpla látvány és akció lesz az egész.

Túl sok karakter egy filmben

Ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy az Apokalipszis annyira sok hőst szerepeltet és oly sok mindent szeretne elmondani, hogy a színészek nem kapnak elég teret ahhoz, hogy saját karakterüket kellően ábrázolni tudják. Igaz, Michael Fassbender, korunk egyik legtehetségesebb férfi színésze, aki a fiatal Magnetót alakítja, még így is, ilyen kevés dialógussal is képes majdnem a maximumot kihozni karakteréből. A szülei halála mellett további tragédia várja ebben a filmben, és bár a vele történt események szuperhősfilmek rajongói számára eredetinek túlzottan nem nevezhetők, Fassbender elég tehetséges ahhoz, hogy tökéletesen ábrázolni tudja a fájdalmat. Sajnos ez a professzionalizmus nem mindenkiről mondható el.