Weöres Sándor brutálisan aktuális versével üzentek Orbánnak a Költészet Napján
Idén Weöres Sándor Merülő Saturnus című versét festették fel Orbán Viktor Cinege utcai háza elé a Költészet napja alkalmából – írja a Népszava. A T. S. Eliot emlékének szentelt vers a zsarnokság átvészelésének egyik lehetséges módozatáról és az értelmiség felelősségéről szól.
Ahogyan egy online elemzésben olvasható: „Az egyén tragédiáján keresztül megláthatjuk a világ tragédiáját is. A költő bemutatja, hogyan kergették el sorra a szellemi vezetőket, az értéket képviselő embereket (a papot, a királyt, a bölcset, a tudóst, s végül a költőt)"...(...) „Majd a jelen tragédiája következik, ahol mindenki egy vályúnál tolong, fejük lehajtva. Aki pedig lát és gondolkodik, azt megbüntetik" (...) „Az utolsó sorokban pedig mintegy válaszol saját kérdésére, hogy bánja-e. Nekem már mindegy., mondja, és belenyugszik sorsába. Lemond hivatásáról, leheveredik pihenni, s már nem látja, mi úszkál a vályúban." (...)
Íme a vers, A költő előadásában:
Tavaly Arany János A walesi bárdok című balladájával üzentek Orbánnak a Cinege utcában az irodalmi partizánok.
Weöres Sándor: Merülő Saturnus /T. S. Eliot emlékének/
Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom,
nincs felelősség, menhelyen könnyű az aggnak élete.
Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt
deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta — bolond! —
és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő
végtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset,
hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt,
minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe
a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint.
Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal.
Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj
nagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot
kitúrja — bánjam-e? — már nem hivatásom,
agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant
szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk
bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból,
a kapuba rakott robbanásból —
Mint ha sínén a vonat
rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs —
bánjam-e? — lehet, megállítják a végső percben;
vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok;
talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül:
ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják.
Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört,
könnyű szalmán heverni évezredek
fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban,
én is csak farukat s lobogó füleiket látom.
