Welcome
Nincs annak jelentősége egy játékfilm megítélésének szempontjából, hogy amit láttunk, megtörtént-e a valóságban is. A valóság megítélése szempontjából viszont igenis van: a képek mágiájából összeállt tragédiák kilépnek-e a fikciós világból, szembesítenek-e bennünket magunkkal akkor is, ha nem váltunk mozijegyet hozzájuk.
A Tiszába fulladt koszovói menekültek sorsa szörnyűséges módon igazolja vissza Bilalnak, a kétségbeesett kurd fiúnak a történetét.
Ő négyezer kilométert gyalogolt, hogy már csak egy csatorna (a La Manche) válassza el szerelmétől, aki családegyesítés révén a nyugalmas és izolált Anglia révbe ért bevándorlója. A menekültek és odaátra vágyakozók reménytelen kalandorcsapatából kiválva a 17 éves fiú külön utat keres: úszni tanul Calais-ban. Kint a szél, a zimankó, a 10 fokos víz, az ellenirányú áramlatok és ellenséges sodrások. Meg a parti őrség. Bent a fűtött uszoda, versenymedence, stílusjavítás, levegővétel-oktatás, úszómester, a bérlet biztonsága. Nem ugyanaz a világ.
A véletlen hozza össze Bilalt és Simont, a válásába épp beleroppanó volt úszóbajnokot. Kapcsolatuk hullámzó, de nincs már esélyük egymás megsegítésére.
Tragikai vétség, ahogyan a klasszikus drámákban szükségesnek ítéltetett, nincs. Ahogyan megoldás sincs. Mondhatjuk: maradjon ki-ki az „élőhelyén”, ha kurd, ha koszovói, ha zimbabwei, ha kongói? Ha lőnek is arrafelé, ha irtják is őket? Ne zavarják köreinket? Ne ácsorogjanak az ingyenkonyháink előtt, ne adjanak munkát rendőreinknek? Vagy mondhatjuk-e az ellenkezőjét: jöjjön mindenki, telepedjen le, ahol akar? Egy kicsit összébb szorulunk, ide velük is!
Válasz nincs, hepiend sincs, csak a kérdések vannak. És a részvét bennünk. Ami persze több, mint számos rózsaszín finálé.
Eszköztelenül megcsinált, kiváló és fontos film Phillipe Lioret-é. Abban a Franciaországban készült, amely nem épp arról híres, hogy kedvelné az idegeneket, mégis sokat befogad közülük.
Nagyon ajánlom!
