A popzene társadalmasítása – Wahorn András: Ez egy diktátor terve arra, hogy a rábízott közös pénzünkből demoralizálja a szakmát

Tegyük fel, hogy Demeter Szilárd hív, hogy szeretné veled is megbeszélni a könnyűzenei stratégiát. Mennél?

Természetesen mennék. Csak kérném, hogy fizesse ki a benzinköltségemet Mezőszemeréről, ahol élek.

Akkor rólad is megjelenhetne közös kép az állami stratégával.

Persze.

Hasonlóan ahhoz, amely miatt Bródy Jánost pont a legelszántabb tegnapi rajongói közül akarják sokan megkövezni.

Én ezt komolytalannak tartom. Egy ilyen találkozásnak a tartalma számít, nem az, hogy fényképezkedtek. Elég fontos ügyről van szó ahhoz, hogy az ember válaszoljon, ha megkérdezik. Még akkor is, ha eleve reménytelennek tartja az egész vállalkozást. Egy ilyen esetben ráadásul én is kíváncsi lennék: valójában ki ez az ember, és mit akar?

És mit gondolsz magáról a javaslatról?

Én annyit tudok róla, amennyit a Válasz online-on olvashattunk belőle. Úgy kezdődik az ismertetés, hogy „Nagy nap volt a tegnapi: kiküldték az ágazati kultúrstratégiákat a Nemzeti Kulturális Tanács tagjainak”. Bármi is a folytatás, innen már sok köszönet nem lehet benne. Mert ha megnézzük, hogy kikből áll a Nemzeti Kulturális Tanács, nem meglepő módon azt találjuk: a fontosabb intézmények Fidesz által kinevezett vezetőiből. A Fidesz tehát a saját maga által kidolgozott stratégiát elküldte a Fidesznek. Már itt sántít az egész, hiszen ha a Nemzeti Kulturális Stratégiát a nemzet közös pénzéből fizetik, akkor ne döntsenek róla magukban. Az én szememben itt meg is bukott a terv. De azért nézzük meg a részleteket. Demeter Szilárd író, filozófus és basszusgitáros táblázatba is foglalta, hogy mire költene el öt év alatt 25 milliárd forintot. Például társadalmasításra jutna 5,9 milliárd. A popzene társadalmasítására. Te érted? Én nem.

Lehet, ez arról szól, hogy a járásokban oktatási hálózatot akar létrehozni.

Nem lehet, mert oktatásra van ott még 4 milliárd. Tehetségkutatásra – ezt véletlenül értem – 2,6 milliárd. Zenészéletpálya-modell, ezt kapd ki: 6,4 milliárd.

Jusson egy kis pénz annak is, akinek éppen nem jelent meg cédéje. Alkothasson nagy művet! Szerintem te is örülnél, ha kaphatnál egy kis pénzt arra, hogy szabadon dolgozz egy vagy két évig.

Bocs! Volt idő – amikor még nem az Orbán-kormány volt –, hogy kaphattam volna pénzt, de én nem kértem. Hívtak, és én nem pályáztam, mert mindig azt gondoltam, hogy a művészetet nem szabad olyanok pénzéből támogatni, akik nem kíváncsiak rá. A magyar bányászok sajnos nem érdeklődnek Wahorn András elvont zenéje iránt, és ezért erkölcstelennek tartottam volna, hogy az ő adójukból összejött közpénzekre pályázzak. Nekem csak olyan emberek pénze jár a művészetemért, akiknek éppen az én művészetem kell. De ez a magánvéleményem. Legyen: támogassuk az öreg zenészeket, vagy akik tehetségtelenek és senkinek sem kellenek. De menjünk tovább! Kommunikációs infrastruktúra: 3,1 milliárd. Ez micsoda?! Hiszen ott a Petőfi rádió, amely nyomja éjjel-nappal azt a nyolc zenekart, amely mostanában ki van jelölve arra, hogy híres legyen. Most akkor nem nyolcat, hanem 48-at fognak nyomni. Könnyűzenei export – erre van a legkevesebb, miközben erre kellene a legtöbb, mert szinte lehetetlen feladatról van szó, arról, hogy Amerikában csináljanak slágert egy magyar dalból. Drukkolok nekik. Ezek után jön a magyar könnyűzenei stratégia megvalósításának humánerőforrás- és eszközigénye. Értsd, hivatalnokokra még egymilliárd.

Neked mit üzen ez a táblázat?

Nekem sajnos ez az egész olyan, mintha 1980-ban készült volna. Nemcsak azért, mert akkor is diktatúra volt, és szerintem most is diktatúra van, hanem azért is, mert ez a stratégia nem vesz figyelembe egy alapvető változást. Talán még maga Demeter Szilárd is észrevette, hogy okostelefon van a zsebében. Ez számára is lehetővé teszi, hogy ha hallani akar valamit, amit bárhol a világon létrehoztak, akkor abban a pillanatban ráklikkeljen és meghallgassa. Bárhol is van. Ráadásul otthon egy szál telefonnal már bárki felvehet egy dalt. Nem kell hozzá stúdió és nem kell hozzá egy rádióadó, hogy megvásárolja tőle. Kiteszi a netre, és ha igazán jó, akkor két hét múlva az egész világ az ő dalát hallgatja majd. Javasolnám, hogy Demeter Szilárd vegye elő a telefonját és tanulmányozza. Találhat benne egy csomó olyan magyar zenekart, amelynek a számait eddig is játszhatta volna a Petőfi rádió. De ki nem szarja le manapság a Petőfi rádiót, amikor mindent megtalál a mobilján? Csak úgy mondom. Ez a terv nem ennek a kornak a terve. Ez egy diktátor terve arra, hogy a rábízott közös pénzünkből demoralizálja a popszakmát.

Azért tény, hogy a magyar kultúrának és benne a zenének is nagyon kicsi a piaca. A dolog talán éppen ott kezdődik, hogy a szerzőknek a megélhetésükért ne kelljen három állásban helytállniuk ahelyett, hogy dalokat írnának. És talán az sem baj, ha gyerekkorukban zenélni tanítják őket. Demeter Szilárd azt ígéri: minden járásban lesz próbaterem, oktató, és mindenütt hangszert ad a gyerekek kezébe. Ez tetszetős.

Persze, tetszetős, csak hamis. Jimmy Hendrix szerinted melyik járási zeneiskolába járt? Az, hogy elég jó dalt tudsz-e írni, nem pénzkérdés. Ezt látjuk a fociban is. Azt mondogattuk, hogy hűha, igazából mi vagyunk a világ legnagyobb futballnemzete, csak nincs rá elég pénz. Na, erre Orbán Viktor ezerrel nyomatja bele a mi pénzünket, és még mindig nincs foci. A művészetet nem a milliomosok csinálják, akik jó drága hangszert tudnak venni, hanem azok a szerencsétlenek, akikben ott feszül valami, amit meg sem lehet tanulni. Azt, ahogy Jimmy Hendrix gitározott, nem az iskolában tanították, ahová sohasem járt. A művészetben mindig az a lényeg, hogy valaki olyat csinál, amilyen még nem volt. És nem azért, mert megtanították neki, hanem mert a bányában dolgozott, és ki akart törni onnan, ha törik, ha szakad.

A tervezetben az is szerepel, hogy 110 ezer gyerek tanul komolyzenét, miközben országos könnyűzenei oktatás viszont nincs. Pedig a gyerekek valószínűleg fogékonyabbak lennének a slágerekre, mint arra, hogy Bartókot klimpírozzanak.

Az isten szerelmére! Ahhoz, hogy valaki jó dalokat írjon, nem kell zeneelméleti bravúrokat végrehajtania és évekig tökéletesítenie a technikáját, mint ahhoz, hogy Paganinit játsszon. Emlékezz vissza: amikor megjelent a Beatles, meg az egész beatzene, ez volt a nagy vád: ezek három akkorddal akarnak világhírűek lenni, miközben mások évtizedeken át tanulnak zenélni. Igen! A három akkorddal lettek világhírűek. De nemcsak arról van szó, hogy az ehhez szükséges hangszeres tudást nem kell évekig tanulni, hanem arról is, hogy amitől igazán világhírűek lettek, azt nem is lehet tanulni. A popzene nem a kifinomult technikai tudástól lesz érdekes. Attól lesz érdekes, hogy azt a hülyeséget, hogy őt nem szereti a Zsuzsi, és ezért meg akar halni, úgy tudja előadni, hogy azt hiszed, ilyesmit most hallottál először. És át tudod élni az ő nagy baját.

Szerinted az ösztöndíjprogramnak sincs értelme?

Nem értem ezt az egészet! Mire kell egy zenésznek az ösztöndíj? A zenész kib***ottul rosszul érzi magát, mert otthagyta csaja. Ír erről egy számot, ami világsiker lesz. Ez ösztöndíjból nem fog kijönni.

Lehet, hogy rockoperát akar írni a fájdalmáról. Ahhoz idő kell.

Persze. A piramis építéséhez meg négymillió rabszolga. De a pop másról szól, az nem piramis. Amióta világ a világ, a népdaloktól kezdve a pop háromperces műfaj. Aki pont azt a 180 másodperces dalt tudja megírni, amire az emberek vágytak, beteljesítette a dolgát. És azt már baromira nem kell társadalmasítani, mert a dolog éppen arról szól, hogy az adott pillanatban mire rezonál maga a társadalom. De: azért a három percért 23 milliárd forintot nem akarok közpénzből fizetni, mert a művészet nem abból lesz, vagy nem lesz.

Biztos, hogy a popzene művészet? Vagy inkább csak szórakoztatóipar?

Lehet ez is, az is. Van sorozatgyártott lakodalmas rock is. Megkeressük, hogy mi az a könnyű harmónia, amit sokan szeretnek. Kifigyeljük, hogy mi az, amiről az emberek dalokat akarnak hallani. Mit mondjunk, milyen ruhát vegyünk fel? Ha mindezt összerakjuk, előállíthatunk egy popzenei tucatterméket, amiben semmi új nincs. Ezt csinálja a Petőfi rádió azzal a hat zenekarral, ami van neki. Ezt akarják társadalmasítani? Tényleg: milyen hülyeség ez?! Társadalmasítani az operát szokták, meg a többi olyan műfajt, amely az emberek többségének nem kell. Ha a popzenét is társadalmasítani kell, akkor az lehet bármi, de nem popzene.

Jól értem? Úgy gondolod, hogy az államnak semmi dolga sincs a kultúrával?

Szerintem az államnak annyi dolga van a kultúrával, hogy biztosítsa a szabadságot és azokat a feltételeket, amelyek szükségesek a művek létrehozásához. És talán még valami: hogy mindenkinek alanyi jogon járjon az internet, a rászorulóknak pedig valami olyan eszköz is, amivel felmehetnek rá. Mondjuk egy tablet. Az iskola pedig tanítsa meg a gyerekeket arra, hogyan használják.

A feltételekkel vissza is jutottunk a startvonalra. Mert például a világ minden operaházát az állam vagy az adott nagyváros önkormányzata támogatja. Az opera műfaja egyszerűen kihalna, ha nem lenne mögötte támogatás. Kosztümös Shakespeare-darabokat sem lehetne játszani anélkül, hogy valaki pluszpénzt tenne a jegyek mellé.

Stop! Eddig nem Mozartról és Shakespeare-művekről beszéltünk, hanem kib***ott háromperces popszámokról, amelyek teljesen más hatásokra épülnek. Nekem egyébként az sem tetszik nagyon, hogy olyan emberek pénzét költsék operára, akik az életben soha el nem mennek egy előadásra. A bányász nem azért szenved a föld alatt, hogy aztán az ő adójából valakik az operát élvezzék. De tudom, hogy egy ország kultúrájához hozzátartozik az operajátszás, és sokan szeretik. Rendben, támogassák az operát és támogassák Shakespeare-t. De akkor a támogatásokról olyan bizottságok döntsenek, amelyek leképezik és képviselik a magyar társadalmat. Ha a nemzeti kultúrát támogatják a nemzet pénzéből, akkor ne a Fidesz küldözgesse önmagának a tervezeteket. Nézzük meg, hogyan épül fel maga a nemzet. Van 2,8 millió Fidesz-szavazó, és 5,8 millió, aki nem a Fideszre szavazott. A nemzeti kulturális stratégiát tehát küldjék egy olyan tanács elé, amelyben hasonló arányban ülnek a nemzet képviselői. Ja, és amelyben Vidnyánszky Attila mellett ott ül Pintér Béla meg Kovács János vájár is.