Volt egyszer egy magyar gyerekköztársaság
1947-ben forgattak egy filmet, Radványi Géza rendezte, a címe az volt: Valahol Európában. Története szerint a háború után bandákba összeálló otthontalan gyerekek szállnak meg egy elhagyott várat, ahol egy oly sok joggal embergyűlölővé vált karmester (Somlay Artúr) szervezi őket közösséggé, amely aztán harcba is száll a szabadságáért. A történet feltűnően hasonlít a Gaudiopolis nevű, a zugligeti Pax otthonban létrejött gyerekköztársaság történetére, amelynek az ötlete viszont egy 1938-as amerikai filmre, a Boys Townra vezethető vissza. Az alkotásban Flanagan atya (Spencer Tracy) szervez iskolát fiatalkorú bűnözőkből. Flanagan atya egyébként a valóságban is létezett, és megérte, hogy a történetét feldolgozó film Oscart kapott.
A Valahol Európában karmestere is létezett, Sztehlo Gábornak hívták, evangélikus lelkész volt, és nem egy iskolát, nem egy gyermekotthont hozott létre, hanem tucatnyit, és nem 1945-ben kezdte, a Gaudiopolisszal, hanem már 1944-ben, amikor Raffay Sándor püspök megbízásából zsidó gyerekeket kezdett menteni. A Ravasz László püspök alapította és az Éliás József vezette Jó Pásztor Misszióval dolgozott együtt. Éliás lelkipásztor fordíttatta le magyarra az Auschwitz-jegyzőkönyvet, és küldte el katolikus, református és evangélikus vezetőknek, a Cionista Szövetség elnökének – és Horthy menyének. Csak hogy senki se játszhassa tovább, hogy nem tud a haláltáborokról semmit.
De nem hozta nyilvánosságra.
A Zsidó Tanács sem, de az egy másik történet.
Ezzel összefüggésben létezett egy látens konfliktus Sztehlo és az egyház között, ami a munka elindulásakor rögtön ki is tört. Sztehlo megbízása arra szólt, hogy a református hitre áttért zsidó gyerekeket mentse, és csak őket. A reformált egyházak úgy érezték, ezt a limitált dacot felekezeti alapon még valahogy le tudják nyeletni a hatalommal, de ennél több már értelmetlen kuruckodás lenne. Sztehlo azonban ezt a megszorítást az első perctől figyelmen kívül hagyta.
Csaba utca, Csabán utca, Bérc utca, a Légrády-villa a Lorántffy és a Fillér utca sarkán, Bogár utca, Tamás utca, Völgy utca, Pozsonyi út, Hidegkúti út, és még a jó ég tudja, hol szerzett menedéket a nagytiszteletű úr, aki egyébként költözött a gyerekkel, a fia szerint ezekben az években tizenkét lakásuk volt. 1944 márciusában nyitotta meg az első otthont.
És elkezdte felvenni a zsidó vallású gyerekeket is, de jöhettek árvák és otthontalanok meg olyanok, akiket a szülők nem tudtak ellátni, később pedig, ahogy a történelem célkeresztjébe más és más üldözött gyerekek kerültek, mágnások lányait és fiait is befogadta, katonatisztek, menekült lengyelek gyerekeit, esetleg olyan fiút is, akinek a nyilas apja börtönben ült.
Sztehlo kivette a gyerekeket a felnőttvilágból, amely érdemtelennek bizonyult rájuk, és bár nem teremthetett nekik gondtalan életet, felszabadította és egyben meg is terhelte őket. A Gaudiopolis, az Örömváros, a gyerekköztársaság erről szólt.
Nem felelsz anyádért és apádért, de felelsz a közösségedért.
Tegyük hozzá: sok százan segítették őt, a Fébé Anyaház diakonisszái, tanárok, egyházi munkások és olyanok is, akiknek a neve elsüllyedt azóta. Gaudiopolis fő épületét, amely a Farkastanya nevet viselte, és a Fecskefészekre keresztelt kisebb házakat Weiss Manfréd családjának egyik tagja adta. A nagytiszteletű úr, ahogy a házakban a gyerekek hívták, a mentés szíve volt, és motorja, de nem magányos harcos.
A könyvben megszólaló Sztehlo-gyerekek egészen elképesztő büszkeséget mutatnak, amiért ott lehettek valamelyik házban. Mintha a paradicsomban éltek volna, ahonnan aztán ki is lökték őket. Enni mindig volt mit, a nagytiszteletű úr igazi szerző-mozgó ember volt. Igaz, a fáradhatatlan munkájával összehozott ennivaló gyakran csak a cukorgyárakból származó melaszt jelentette, árpa- vagy malátakávét, zsizsikes borsót: a megfőtt kukacokat le kellett merni a levesről. De kukacosak voltak a háború utáni, az ENSZ által küldött UNRRA segélycsomagok húskonzervjei is. Evésnél mindig volt egy-két hányingeres eset.
Sztehlo nem válogathatott. Volt, amikor a szóját a Baár-Madasban állomásozó németektől szerezte, mondván, hogy keresztény kicsik éheznek nála, és volt, hogy költözéskor is őket vette igénybe. A vállán a gyereket szállító német katona nem tudta, hogy egy Kohn Lacika nevű négyéves zsidó kisfiút cipel.
És dolgozni kellett. Fodrász- és cipészműhelyben, gyümölcstermesztésben, iskolaépítésnél. Előd Nóra mondja a kötetben, hogy Sztehlo nem játszani adta nekik az önkormányzatot, nem játék iskolát építettek és nem játék újságot szerkesztettek, hanem ezekkel a feladatokkal valódi felelősséget ruházott rájuk. Voltaképpen felnőtté tette őket, de szabad felnőtté.
Gaudiopolis köztársaságában volt parlament, amely a néptribunoknak nevezett szobafelelősökből, illetve az egy-egy házat képviselő polgármesterekből állt, volt államfő (az első maga Sztehlo), kormány és bíróság is, amely a bűnöst a közösségtől való megfosztásra ítélte, konkrétan arra, hogy egy darabig senki sem szólhatott hozzá. Ez mai szemmel megalázó, talán kegyetlen is, azt mutatja, hogy bár Sztehlo elismerte a különbözőségeket, a kötelező hittan például mindenki saját hitének gyakorlását jelentette, de legfőbb gondja a tarkabarka társaság belső összetartásának a megteremtése volt.
Mégis: nem birkaiskoláról volt szó. A kémiai Nobel-díjas Oláh György, a költő Orbán Ottó, a rendező Horváth Ádám, a riporter Szilágyi János és a kevésbé híres többiek is saját erejükből boldogultak. Egyéniségek lettek.
Miről is szólt Örömváros kísérlete? Amikor valamilyen, a nagytiszteletű urat kétségtelenül megalázó kamasz gonoszság után Sztehlo követelte a bűnös megnevezését, a közösség nem adta ki a nevet. Még neki sem. A közösség nem engedett árulást, ez azonban az egyéni felelősség hiányában néha kollektív bűnpártolást is jelentett.
Sztehlo elgondolkodhatott volna: abban, hogy az a fiú nem állt fel, hanem elbújt mások háta mögött, mennyi lehetett az ő felelőssége. De erre már nem volt érkezése.
Mint tudjuk, a függetlenségnek, az autonómiáknak errefelé szabott idejük van.
1950-ben a köztársaságot államosították, majd feloszlatták. A gyerekek a szabadság világából belezuhantak a Rákosi-diktatúrába. Egy ideig biztosan sok baj volt velük, amíg betörtek, és elfelejtették, hogy egyenes derékkal is lehet élni.
Sztehlo neve eltűnt a nyilvánosságból. Sok házlakó is elfeledte azért, mert sosem találkozott vele. Emlegették a nagytiszteletű urat, de arca nem volt, csak később eszméltek rá, hogy ők is Sztehlo-gyerekek. Másrészt, ahogy Előd Nóra mondta, a volt köztársaság felnőtt tagjaiban volt valami történelmi szégyenérzet, el akarták törölni a múltat, az üldözést, a szegénységet, a Rákosi-időket. „Anyám, aki a világ legempatikusabb embere volt, sose kereste meg, hogy megköszönje, amit tett.”
Egy másik Sztehlo-gyerek, az Izraelben élő Perlusz Tamás (David Pelega) a hetvenes évek elején egy barátjával kérelmet adott be a Jad Vasembe, hogy helyet kérjen Sztehlo számára a világ igazai között. Azt írta, legalább harmincöt zsidó gyereket mentett meg. Visszaírtak neki, hogy vizsgálódtak, és téved: legalább kétezer gyerekről van szó.
A nagytiszteletű úr Svájcban halt meg, 1974-ben.