Vizuális rejtvények – Nem hagyom, hogy rám unalmasodjon az élet
– Szinte minden életrajzába beírja: 2046. december 10-én lesz százéves. De most még csak hetven. Mit tervez a következő harminc évre?
– Ilyen hosszan azért én sem nézek előre, amúgy is ezt csak jó ötletnek szántam. Annak idején, még a rendszerváltás előtt kiállításom volt Berlinben. Előtte a Berlini Magyar Intézetből felhívott egy hölgy, és közölte, nem érkezett meg az életrajzom, úgyhogy diktáljam be telefonon. De bármit mondtam, rám förmedt: „Egy rendes életrajzot azzal kell kezdeni, hogy mikor született!” Méregbe gurultam: „Tudja mit– Az enyémet fejezze be azzal, hogy 2046-ban leszek százéves!” Aztán valahogy híre ment ennek, s mivel mindenkinek tetszett ez az ötlet, hát megtartottam.
– Remekül tartja magát, úgyhogy minden esélye megvan a százra.
– Jó géneket örököltem szerencsére. Gyerekkoromtól rendszeresen sportolok, szenvedélyem a motorozás, júniusban háromhetes motoros túrára indulok Toscanába, Umbriába. Hetente háromszor-négyszer teniszezem. Nem érzem, hogy fizikailag vagy szellemileg fáradnék, néha szinte már röstelkedem, hogy nekem nincs semmi bajom.
– A tenisz és a karikatúra hasonló műfaj: mind a kettőt poénra játsszák…
– Ezt jól összehozta, csak hát én már nem tartom magamat karikaturistának. A rajzaimnak nem az céljuk, hogy röhögtessenek vagy képletesen orrba vágjanak. Egyébként a pályámat én is karikatúrákkal kezdtem, de vagy harminc éve újságokat, könyveket illusztrálok, akrilképeket festek.
Fotó: Kovalovszky Dániel
– Rajztehetségét kitől örökölte? Úgy tudom, családjában majd mindenki műszaki pályát választott.
– Édesapám bányamérnök volt, több nyelven beszélt, nagyon szerette az irodalmat, hatalmas könyvtára volt otthon, tele művészettörténeti könyvekkel is. Ezeket bújtam gyerekkoromban éjjel-nappal, s a klasszikusok műveiből tanultam meg, mi is a grafika. Sokáig eszembe sem jutott, hogy magam is rajzoljak. Művészettörténész akartam lenni, majd érettségi után restaurátor szakra jelentkeztem, de nem vettek föl. Huszonhárom évesen valahogy mégis „rámozdult” a kezem a rajzolásra. Lényegében mindent autodidakta módon tanultam rengeteg kemény gyakorlással. Óriási szerencsém volt, mert amikor elkezdték az első rajzaimat itt-ott publikálni, Frank János művészettörténész, aki az Élet és Irodalomnak írt kritikákat, felfigyelt rám. Ő ajánlott be az ÉS-be.
– Nagy László költő volt akkoriban ott a képszerkesztő, és elég szigorú ember hírében állt. Önnel kíméletesebb volt?
– Bevittem hozzá pár rajzomat, de leginkább a nevem érdekelte. Kérdezte, rokona vagyok-e annak a Tettamanti Bélának, aki annak idején József Attilát tanította. Mondtam, hogy igen, ő a nagyapám testvére volt. Nagy László erre lelkesen mesélni kezdett a felmenőmről, aki német–magyar szakos tanárként először a makói gimnáziumban, majd a szegedi egyetemen is tanára lett József Attilának. Jó barátságba kerültek, később is leveleztek. Nagy Lászlóban lehetett egy kis borocska, mert miközben anekdotázott, észre sem vette, hogy a rajzaimat fordítva tartja. Nem mertem szólni, hogy fejjel lefelé nézi a képeimet. Így is tetszhettek neki, mert mondta, vigyek be még néhányat. Legközelebb beleszorítottam a kezébe a grafikáimat, nehogy megfordíthassa. Közölte a rajzaimat. Néhány évig rajzoltam az ÉS-nek, majd 1982-től az Új Tükör grafikai szerkesztője lettem. Odahívtam Somogyi Győzőt, Gyulai Líviuszt, Szemethy Imrét és az akkori képzőművészeti főiskola fiataljait. Mesétől a riportig sokféle műfajban kellett illusztrálnom, ott kezdett kialakulni a saját stílusom. Sokat segített ebben Réber László is.
– Ő többek között Örkény István, Janikovszky Éva, Lázár Ervin és Durrell könyveinek volt állandó illusztrátora.
– Ismeretlenül meghívtam az első csoportos karikatúrakiállításunkra. El is jött a megnyitóra, és attól kezdve hosszú éveken át szoros barátság kötött össze minket. Gyakran jártunk sporteseményekre, kiállításokra, utána beültünk sörözni, de soha nem beszéltünk egymás munkáiról. Egyetlen szóval sem mondta, mit hogyan rajzoljak, mégis rengeteget kaptam tőle. Embersége, szellemisége fantasztikus volt. Tőle tanultam azt is, hogy a grafika akkor izgalmas, ha többrétegű, s ha a karaktervonások alapján rögtön felismerhető az alkotója.
Öntekervény, 2001
– Ez az ön műveire is jellemző. A Tettamanti-grafikák amolyan izgalmas vizuális rejtvények: a felszín mögül más és más jelentésű képek bukkannak elő.
– Író és fotós barátaimtól is örömmel hallottam, mennyi minden van a rajzaimba sűrítve. Az elismerésük sokat jelent nekem. A Népszabadsághoz 1993-ban hívtak, és húsz évig a Hétvége mellékletben rajzoltam. Kitűnő szerzők írtak oda, és többen kérték, hogy én illusztráljam az írásaikat. A Népszabadság, noha határozott világnézetet képviselt, nem volt sem elvtelen, sem elfogult. Balliberális kormányzások alatt is kritizálta a hatalmat. Szabad kezet adtak nekem. Többször fölajánlották, hogy legyek belsős grafikus dupla fizetésért, de nem vállaltam. Attól tartottam – lehet, alaptalanul –, hogy az már a szakmai függetlenségemet csorbítaná. Aztán 2013-ban „karcsúsították” a lapot: sok munkatársat elküldtek, köztük engem is. Nem kellett több rajz a hétvégi számba. Pedig az utolsó két évben Parti Nagy Lajos, Háy János, Dragomán György, Tóth Krisztina novelláihoz is készítettem színes illusztrációkat. A Népszabadság új, fiatal vezetésével már csak távoli kapcsolatban voltam, néha még rendeltek tőlem munkákat. Viszont az, ahogyan tavaly felszámolták a lapot, nagyon megviselt. Miközben a kormány százmilliárdokat költ el fölöslegesen, támogatások híján kitűnő irodalmi, képzőművészeti folyóiratok, újságok mennek tönkre. Szándékosan pusztítják el őket, és ez borzasztó.
Hay János novellaillusztració
– A grafikusoknak is egyre kevesebb a hely a sajtóban. Többen jobboldali orgánumoknál kötöttek ki. Azt mondják, ők csak a rajzaik minőségéért vállalnak felelősséget, a lap szellemiségéért nem.
– Én nem tudnék így működni. Hívtak engem is a Magyar Nemzetbe a G-nap előtt, amikor még az Orbán-kormányt dicsőítette kritikátlanul. Nem mentem. Párbeszéd és vita nélküli, vállalhatatlan nézeteket képviselő lapokhoz nem adom a nevemet. Azt viszont büszkén vállalom, hogy a Népszabadságban rajzoltam, még akkor is, ha ez sokak szemében bélyeg. Az elmúlt években akadt olyan kiállítóhely, ahol a népszabadságos múltam miatt utasítottak el. A saját, konzervatív rokonságomban is voltak, aki szememre vetették: miért dolgoztam oda? Ám amikor rákérdeztem, kiderült: nem olvasták a Népszabadságot, az ott megjelent rajzaimat sem látták. Szörnyű az a politikai megosztottság, ami már családtagokat fordít egymás ellen és az egész társadalmat rombolja.
Esterházy: Harmonia caelestis, 2002
– A sajtógrafikusok, illusztrátorok helyzete ma nehezebb, mint a rendszerváltás előtt volt?
– Abszolút, de ennek nem a politikai megosztottság az oka. A hetvenes-nyolcvanas években a kiadók sorozatokban adtak ki illusztrált köteteket. Ma alig van ilyen megrendelés, mert a rajzolt könyvek költségesebbek, jobb papírminőség kell hozzá. A sajtóból pedig a grafikát kiszorítja az olcsó digitális fotó, és ha leépíteni kell, a grafikust küldik el először. Engem legjobban az bánt, hogy az illusztrált lapok, könyvek eltűnésével lassan elfelejtik a magyar grafika régi nagy mestereit. A mi kultúránk alapvetően irodalomcentrikus, a közepes szerzők műveit is kiadják, ami nem baj. Csakhogy a világszínvonalú hazai grafikusoknak, karikaturistáknak nem jelenhettek meg komoly albumaik. Nyugat-Európában vagy akár a lengyeleknél, cseheknél is sokkal jobban megbecsülik a szatirikus rajzok mestereit, a legnagyobb múzeumokban és galériákban rendszeresen kiállításokat rendeznek nekik. Itthon ez nem így van. Réber László halála után két évvel, 2003-ban életmű-kiállítást szerveztem és rendeztem a tiszteletére a Vigadó Galériában. És azok a hazai kiadók, amelyek meggazdagodtak az általa illusztrált könyvekből, alig járultak hozzá az eseményhez.
– Önnek 2013-ban volt egy nagy életmű-kiállítása a Petőfi Irodalmi Múzeumban, viszont saját albuma nincs.
– De majd lesz. Nem magam miatt panaszkodom. Nagy adomány, hogy ma is ennyire aktívan élhetek, nem hagyom, hogy rám unalmasodjon az élet. Két nyáron át a kecskeméti alkotótáborban acélszobrokat készítettem, most pedig szitanyomatokat tervezek.
– Egyszer említette, hogy a 18-19. században élő híres japán képzőművésztől, Hokuszaitól, amikor nyolcvanéves lett, megkérdezték, mire vágyik. Azt mondta: kérne még tíz évet, hogy megtanuljon rajzolni. Ön már mindent tud a grafikáról?
– Dehogy, viszont jól ismerem a saját határaimat. Csak azt rajzolom meg, amiről tudom, hogy képes vagyok. Suta, rossz rajzokat sosem adtam ki a kezemből. A lányom huszonöt éve kér, hogy csináljak róla portrét. Bele se kezdtem, mert nem lenne annyira jó, mint szeretném. Önarcképeket sem készítettem, pedig egy grafikustól ez is elvárható lenne. Én nem megyek olyan jégre, amely bereped alattam.
Acélszobor, 80x60x35 cm, 2014
In memorian Kertesz Imre, 2016
