Víkend
Tudják, hogyan szoktak kezdődni az efféle történetek? Ez elment vadászni, ez is meg emez is. Hárman. A rossz erkölcsű ügyvédnő, a tutyimutyi férje meg a gátlástalan, gazdag kliens. Aztán akad puska is, szintén három. Csak idő kérdése, hogy legyen halott a vadregényes erdélyi erdőben: van már áldozat, gyilkos, bűnsegédi cinkos és tanú.
Aztán – amint megszoktuk az efféle céda vásznakon – a vadászból csakhamar vad lesz, új hajtók jönnek, menekülniük kell a korábban sebezhetetlennek tűnő vendégeknek. Az meg, hogy némi couleur locale céljából még egy falusi lakodalom képei is belesodródnak a történetbe, már nem is lep meg. Eggyel több rejtélyt elbírunk kacagva.
Vagy vacogva. Mert a halottak száma gyarapodik: itt egy tetem, amott egy kadáver, a rémregény forog tovább. Minden olyan félelmetes és kiszámíthatatlan. Hol itt éleznek fejszét, hol amott faragnak új bunkósbotot: hullik a statisztéria. És jön már a hangtompítós bérgyilkos is a távolban. Kit lelőnek, kit felégetnek, kit szakadékba löknek, kit vízbe fojtanak, kit agyoncsapnak, hogy csak úgy kondul. Szinte shakespeare-i méretű a mészárlás. (A Titus Andronicusban vagy tizenöt gyilkosságot élvezhetünk végig a zsöllyénkből.) De ezzel a számolgatással aztán persze vége is a klasszikus párhuzamnak.
A „jaj, csak borzongani tudnék!” jellegű filmeknek tartozéka a rettegés a közeledő, megformálatlan balsorstól. Itt is. Közben-közben azért a hármas önmagában is sötétlő konfliktusokat él át. Áll a bál a házaspár körül, a sztárügyvédnő és mögé sompolygó kliense között sem idilli a kapcsolat (mondjuk így), gondot okoz a „hova tegyük a hullát” örök kérdése is, valamint a „mit csináljunk a szemtanúkkal”.
A bűnteli erdőből csak egyetlen túlélő bír kijönni, ő aztán – meglepő módon – jutalmul egy indiai utazást nyer. Ezentúl az egzotikus Bombayben (Mumbaiban) hazudik tovább.
Egészében: félsiker.
(Rendezte: Mátyássy Áron.)
