Molnár Ferenc élvezettel verte, Ady Endre halhatatlanná tette a világjáró magyar múzsát

1904. augusztus, Párizs ege alatt. Margit és Jolán órákig bolyongott a Louvre-ban, a városban élvezték a francia pezsgést és a nyár színeit, a szemerkélő esőben pedig még a montmartre-i temetőbe is kihajtattak, hogy megnézzék Heine sírját. Margit ekkor már olvasta Ady Még egyszer című verseskötetét, és a vacsoraasztalnál meglehetősen lelkesedett a nagyváradi ifjúért, ezért talán része volt abban, hogy annak idején apja, a sajtócézár Vészi József a fiatal Bíró Lajossal együtt Ady Endrét is Pestre hívta, hogy zsurnalisztaként a Budapesti Napló hasábjain publikáljon. Margit tizenkilenc évesen gyakran ábrándozott az érzékien vad hangú poétáról, és most Léda hívására Ady is Párizsba jött. Szeptember elején találkoztak, amikor a költő feljött a párizsi lakásba a papához tárgyalni, s aztán a Vészi lányokkal is beszélgetett. Nagy, dióbarna szem, barnás bőr, simán oldalra fésült haj. Ady vonzó külleme, tehetsége és zseniális érzékenysége megdobogtatta Margit szívét, bár a költőről suttogták, hogy egy nagyváradi éjszakán elkapta alkalmi kedvesétől a bajt, és a kezén sebek mutatkoztak. Azért sokat beszélgettek, még cabaret-ba is jártak Adyval, előfordult, hogy csúfolták is a költőt, mert nem értett elég jól franciául, és hiába élt hónapok óta a fény városában, nem mindig talált vissza a hoteljébe. Ady végül hazajött a Budapesti Naplóhoz, Margit pedig festőnövendék lett a párizsi Académie Julian női stúdiójában. A költő ezután érzelmes hangú leveleket küldött a fiatal lánynak, ígérte, hogy hamarosan meglátogatja Párizsban, cikket írt róla A magyar Bashkirtseff Mária címmel, és kérlelte: jöjjön haza, ne hagyja lelkét a Szajna partján.

A legidősebb Vészi lány figyelmére és szívére azonban más is igényt tartott. Molnár Ferencet a papa kezdetben fordítóként alkalmazta, majd rövidesen megjelentek tárcanovellái is. Margit időnként lement a szerkesztőségbe, és látta, hogy Molnár ponyvákból egész kis kuckót épített maga köré, annyira zavarták a többiek. A főszerkesztő Vészi ezért megengedte neki, hogy kijárjon a New Yorkba novellát írni. A Liliom szerzője már huszonévesen hódító jelenség volt divatos Girardi-kalapjával, utánozhatatlan humorával. Arisztokratikus monokliját a találkákon is hordta, egyik szemére alig látott ugyanis, de a csillogó üveg talán még fokozta is az író sármját. Margit még gyerekként, tizenhárom évesen eljegyezte magát a húszéves Molnárral, de ezt a megállapodást tizenöt évesen felbontotta, és pár évig nem is találkoztak. Aztán ahogy Margit eladósorba került, az író ismét feleségül kérte.

Ady gyakori vendég volt vasárnaponként Vészi József nyaralójában, a dunavarsányi birtokon. Ő volt az egyetlen, aki szerette a ház urának savanyú borát, az inas vitte utána hűvös demizsonban, na meg ott volt a kert szegletében az a csöndes pad, ahol kedvére verselhetett. Az első változatot rendszerint összetépte, aztán a fűre dobált papírfecniket Margit összeszedte, és Jolán húgával együtt fehér cérnával összevarrta. Molnár ritkán jött ki a költővel a nyári birtokra, nem igazán állhatták egymást, talán féltékeny is volt, és hát valójában felváltva versengtek Margit szép szeméért.

Ahogy Margit 1906-ban hazatért Párizsból, a terézvárosi elöljáróságon igent mondott Molnár Ferencnek. Ady előzőleg ezt írta levelében Lédának: „Molnár huszadikán esküszik meg Margittal. Síró, boldog férj.”

„Dédapám sokáig ellenezte ezt a házasságot, mert fülébe jutott, hogy Molnár szexuális örömet talál abban, ha üti a nőket – meséli Sárközi Mátyás író, Vészi Margit és Molnár Ferenc unokája. – A durvaságon kívül Molnár italozása és éjszakai életmódja is aggasztotta, de nem tudta megakadályozni a frigyet. Később Vészi József utasítására Molnár még ideggyógyászati kezelésnek is alávetette magát, hátha felhagy az erőszakkal, de miután ez sem segített, Margit nem állhatta tovább az író rabiátus természetét, és rövid együttélés után szakított Molnár Ferenccel.”

Megszületett viszont Márta leánygyermekük és még a Liliom története is, amelyben Molnár üzeni: ha egy férfi a kapcsolat hevében megüt egy nőt, az nála a fizikai vonzódás és a legnagyobb szerelem jele. A színdarab bejárta a világot, harminckét nyelvre lefordították, Carousel címmel amerikai musical is készült belőle. Ady pedig halhatatlanná tette fiatal barátnőjét Margita élni akar című szenvedélyes versciklusával, amely esztétikai értékei ellenére szintén kiváltotta Vészi papa haragját, amint meglátta a Nyugat hasábjain. De csapta a szelet Margitnak Giacomo Puccini is, erről árulkodnak többek között a maestro levelei. A muzsikus hajdanán még azon is gondolkodott, hogy Margit sugalmazására operát ír a Liliomból. Ez a terve talán meg is valósul, ha nem épp akkor kapja kézhez a Turandot meséjét.

De ki volt valójában Vészi Margit, akinek egyénisége így magával ragadta a kor jeles művészeit?

„Amikor időskorában Londonban megismertem és levelezésbe kezdtünk, mindig mondogattam nagyanyámnak, hogy írja meg az emlékiratait, mert vannak dolgok, amiket csak ő mesélhet el az utókornak. Erre azt válaszolta, hogy igazam van, de ha a fiatalságára gondol, elfacsarodik a szíve, hogy milyen szép élete volt egykor és milyen szomorú manapság. Ezért képtelen papírra vetni a múltat. És mégis, leveleiben később oldalakon keresztül mesélni kezdett arról, hogy mi mindent írhatna meg a memoárjában. Így vettem a bátorságot, és Vészi Margit hozzám írt leveleiből, valamint a saját kutatásom és a családi legendárium alapján megírtam nagyanyám élettörténetét.”

Sárközi Mátyás 1956 novemberében, tizenkilenc évesen hagyta el az országot. Az emigrációban közeli rokonai közül nem Párizsban élő nagynénjét, hanem Margit nagyanyjának másik húgát, a Londonban élő Jolánt kereste fel. A családi kupaktanács végül úgy döntött, legjobb, ha Mátyás a legfiatalabb Vészi öcsnél, az elektrofizikus Gábornál rendezkedik be a londoni kertvárosban, mivel az ő fiuk épp Manchesterbe ment egyetemre, és a szobája üres. Az akkor New Yorkban élő Vészi Margit pár napra rá levélben kérdezte: miben segíthet unokájának?

„Nagyanyám egy zsák használt ruhát küldött akkor részemre, az amerikaiak adták össze ötvenhat hőseinek. A karácsonyi küldemény legszebb darabjai azok a férfiingek voltak, amelyeket piros-fekete katicabogarak tarkítottak sűrűn pettyegetve. Soha nem hordtam őket. Aztán tavasszal rokonlátogatóba eljött Margit nagyanyám is, akkor Mantica báróné. Előtte nemigen találkoztunk, mindössze annyit tudtam róla, hogy világjáró újságírónő.”

Margita ősz tincseit ekkor már enyhén lilára festette, a lila volt a kedvenc színe, lila gyűrűt, lila sálakat és ruhákat hordott. Unokája szerint egy kicsit lila volt ő maga is, rettentő művelt és sznob asszony, aki mindenkit ismert, világhírességek puszipajtása volt, Sztravinszkijtől kezdve az amerikai emigráció nagyjaiig. Szerette az anekdotákat, a Vészi és Molnár családra jellemzően kiváló humora volt.

Gimnazistaként kellemes szopránnal büszkélkedett, ezért énekesnőnek készült, és beiratkozott a párizsi Schola Cantorum zeneakadémiára. De aztán, ahogy később lánya, Sárközi (Molnár) Márta írja, „a hangszálain támadt egy tyúkszem”, mert fátyolosabb lett a hangja, így Margit inkább a piktúrához pártolt: festőművésznek tanult. Rosa Bonheur volt a példaképe, és amikor a festéshez sem volt elég kitartása, a családon belül gonoszkodva „Rosa Malőrként” emlegették.

„Margit nem volt jó festő, de a kor színészeiről, operaénekeseiről, íróiról készített karikatúraakvarelljei igazán remekek. Nemzetközi hírű portrékarikaturista válhatott volna belőle, ha erre ráérez. Ezt bizonyítja az a Sarah Bernhardt-ról készített képe is, amely most a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van. Az első világháború kitörésekor rajzos munkáival, plakátjaival szerepelt a párizsi Salon des humoristes, majd a londoni Selfridge áruház nemzetközi kiállításain, Berlinben pedig a Cassirer-szalonban Monet, Renoir és Sisley festményei mellett állították ki karikatúraakvarelljeit.”

Margit később fényképezett, novellákat írt, és egyetlen magyar női tagja lett az osztrák–magyar haditudósítói karnak az Est-lapok munkatársaként. A rossz nyelvek szerint az első vonalban lovagolt, ahol süvítettek a golyók, mégis unalmas riportokat írt. Nem úgy, mint Molnár, aki Vészi megbízásából a Pester Lloydnak küldte tudósításait. (A Pál utcai fiúk szerzője mindig a front mögött ült vagy harminc kilométerre, és egy eldugott vidéki kocsmában hallgatta az öldökléstől fáradt tisztek regényes történeteit.)

„Beszélgetéseinkből és a levelekből az is kiderült, hogy nagyanyámat bántotta, hogy művészi karrierje érdekében kislányát sokszor elhanyagolta, és gyerekként hol a szigorú és humortalan Jolán nővérére bízta, hol pedig német és svájci nevelőintézetekbe küldte. Szerelmi életének boldogtalanságát pedig az arabos külsejű olasz arisztokrata újságíróval, a Mussolini-ellenes báró Paolo Manticával kötött házassága sem gyógyította. Római otthonát elhagyva, ahol az újságírás mellett irodalmi ügynökséget is működtetett, később Hollywoodban próbált szerencsét, kezdetben könyvtáros volt a Metro-Goldwyn-Mayernél, aztán fotózott, fordított, majd forgatókönyveket írt.”

Sárközy Mátyás és az idős Vészi Margit Londonban

Vészi Margit Mantica báró özvegyeként a második világháború európai eseményeit Amerikában élte át. Negyvenhétben még egyszer Budapestre látogatott, és készített néhány képet a sebesült városról. Ekkor találkozott utoljára lányával és pesti családjával. New Yorkban nagyon jóban volt Molnár harmadik feleségével, a színésznő Darvas Lilivel. Ötvenegyben, amikor az író már nagyon beteg volt, koszorúér-trombózist és ízületi gyulladást kapott, és csak szendvicseken élt, a két nő felváltva hordta neki a Plaza Hotelba a szendvicset. Ekkoriban Margit egy New York-i porcelánüzletben dolgozott eladóként meglehetősen szerény fizetéssel. Aprócska nyugdíjából később is nehezen élt meg, ezért döntött úgy ötvenhétben, hogy a spanyolországi Alicantéba költözik, ahol kevéske dollárja sokkal többet ért.

„Anyám (Sárközi Márta) küldött neki a Molnár-örökségből húszezer dollárt, de emiatt bajba került a magyar kommunista hatóságoknál, és csak úgy tudta kimenteni magát, hogy azt mondta: haragban van édesanyjával, és semmilyen formában nem tartja vele a kapcsolatot. Ez nagyon bántotta Margit nagyanyámat, ráadásul a pénze is elúszott egy rossz befektetés miatt. Így alakult ki az a helyzet, hogy londoni emigrációm után én közvetítettem az üzeneteket anya és lánya, Margit és Márta közt. Leveleit Picimamád vagy Picid névvel írta alá, mert amikor Eszter nővérem megszületett, és Margittal közölték, hogy negyvenkét évesen nagymama lett, azt mondta: tévednek, mert ő egy egészen pici mama. Így maradt rajta a Picimama név.”

Egyszer egy hajókiránduláson a szalonzenekar zongoristája megszólította: hogy csak nem ő lenne a Vészi Margit? Kiderült, hogy ő meg Bleyer úr, akinek a háború előtt elegáns fehérneműüzlete volt a Váci utcában, és még Hitler elől menekült az újvilágba. A kikötőben aztán együtt limonádéztak, és Margit végtelenül elszomorodott azon, hogy Bleyer úr bevallotta, úgy tudta: a világhírű múzsa évekkel ezelőtt meghalt.

Hatvanegy július 10-én a szokásosnál nagyobb mennyiségű altatót vett be. Alicantéban ünnep volt aznap, a spanyolok félrészegen táncoltak, énekeltek az utcán. A mai napig nem tudni, hogy csak aludni akart-e azon az éjszakán, vagy így hívta magára az örök álmot.

Mert Margita élni akart.