Versek és tünetek

- Amikor első kötete, az Irgalmasvérnő megjelent, Várady Szabolcs azt írta: „Erős kötet, érdemes a költő nevét megjegyezni... Verseiben heves és személyes érzelmek lobognak.” Mindenesetre harmincas évei közepén lett hivatalosan költővé-íróvá, csak akkor merte első tíz évének tíz versét elküldeni szerkesztőségekbe. Mire várt, vagy mitől félt addig?

– Idegennek éreztem a személyesebb hangot attól a hűvös, tárgyilagos lírától, amely a kilencvenes évek közepén volt divatban. Először Karafiáth Orsolya tért el ettől, és az – bizonyos szempontból – számomra is „jel” volt. Huszonévesen a publikálástól az intrika is visszafogott: valaki az akkori privát életemet próbálta összekeverni a költői szándékaimmal. Szimpla rágalom volt. Mindegy is, mi történt. Azóta erősebb lettem, ütésállóbb.

- Végigolvasva az Üdvtörténeti lexikon verseit: sokat foglalkozik az elmúlás gondolatával. Harminchét éves, sikeres író-költő esetében furcsa témaválasztás a „vég”.

– Pedig bármikor bekövetkezhet. Az persze már a pszichológia tárgykörébe tartozik, ki miért foglalkozik vele, vagy épp kerüli a témát.

- Úgy sejtem: vonzódik a lélektanhoz.

– Ötödik éve járok pszichológushoz. Nincs ebben különösség. Az embert két dolog hajtja az önismeret felé. Tíz százalékban valamiféle spiritualitás. Nagyobbrészt pedig a „tünetek”. Amikor elszaporodnak, akkor kell a segítség, hogy elinduljunk a belső úton, s magyarázatokat találjunk a „tünetek” ismétlődéseire.

- Versei a belső utazásának a „kibeszélései”?

– Részben igen. Az önfeltárás könnyebb annak, aki folyamatosan lelki dolgokkal foglalkozik. Alkotónak lehetőség, felelősség is.

- Korábbi interjúiból tudható: gyerekként kezdett a versformákkal ismerkedni, zenét tanulni, néptáncolni. Vagyis: von Haus aus „önfeltáró” alkotó?

– Felmenőim több generáción át pedagógusok. Sok mindent készen kaptam otthonról. Aminek voltak előnyei és hátrányai is. Például a nyelvvel, irodalommal való kapcsolatom nem úgy automatizálódott, mint másoknál.

- De azt is mondta valahol: eleinte nem akart tanítani. Aztán hosszú évekig mégis az volt a hivatása, miután elvégezte az ELTE bölcsészkarának magyar, illetve a színművészeti egyetem dráma szakát.

– Tényleg nem volt kedvem a tanárdinasztia folytatásához. Abban sem voltam biztos, van-e hozzá egyáltalán képességem. Hiszen erős családi példák voltak előttem. Aztán gimnazistaként lekerültem egy táborba, hat-tíz éves gyerekek közé. Bizonyos helyzetekben – egyetlen gesztussal elcsendesítve őket – megéreztem: tudok rájuk hatni. Elképesztő élmény volt. Tizennyolc éves koromban aztán pedagógus édesanyám becsempészett egy középiskolai órára előadni – a velem egyidős érettségiző diákok azt hitték, gyakorlatos egyetemista vagyok –, hogy azt is megérezzem: milyen ez az egész élesben. Meghatározó kaland volt az is.

- Politikai „kalandok” sosem vonzották?

– Kamaszként, a rendszerváltozás előtt részt vettem a Duna Kör tüntetésein, egyebeken. Még korengedményes Fidesz-tag is voltam. Akkoriban a táncházmozgalom is ellenzékinek számított, amelybe ugyancsak bekapcsolódtam.

- Ehhez képest a verseiben eléggé apolitikus.

– Mert amikor a politika átfordult acsarkodásba, és emberi kapcsolatokat tett tönkre, megundorodtam az egésztől. A mai helyzet a hitviták korára emlékeztet. Amely már akkor sem a dogmatikáról szólt, hanem a szimpla anyázásról. Vagy mondjuk úgy: a személyes nézeteltéréseket próbálták dogmatikai szintre vetíteni. Ezt utálom.

- Nyilatkozta egyszer: „Abban a gyülekezetben, ahol felnőttem, azt tanultam, hogy a hit megerősít, szabadságot ad, és elfogadóvá tesz.” Melyik közösség volt az?

– A Farkas József vezette református gyülekezet. A lelkész lélektannal is elég komolyan foglalkozott, a világhírű Viktor E. Frankl pszichoanalitikus előadásaira járt ki Bécsbe. Egyébként érdekes, hogy a saját pszichológusom – később jöttünk rá – gyerekként ugyanahhoz a gyülekezethez tartozott. Liberális szellemiségű társaság volt. Egészen más, mint amilyennel már tanárként szembesülnöm kellett egy református gimnáziumban.

- Ahonnan első, gátlások nélkül fogalmazó, „női” versei megjelenése után kitessékelték. Az sem számított, hogy érettségi előtt álló osztályt kell elhagynia. Az írásból megél?

– Az utóbbi két évben egy hitelgarancia-cégtől kapok támogatást. Többet, mint amennyi a tanári fizetés.
A cég vezérigazgatója nyitott, jó szándékú és főleg versszerető. Olvasta az írásaimat lapokban, s azt gondolta, segíteni fog. Két olimpikon kajakozót, egy ritmikussportgimnasztika-csapatot és a sakkszövetséget támogat még.

- Költeményeiből azért kiderül: hiszi még Istent. Mit még?

– Azt például, hogy a határvonalak nem a jobb- és a baloldal, hanem a tisztesség és a tisztességtelenség között húzódnak.

- Ha ezt vesszük: normális irodalmi élet létezik még itthon? Kollégákkal összejárnak, ahogy – például – a nyugatosok tették?

– Az irodalmi élet is erősen szegmentált. Vannak bizonyos körök, amelyek összetartanak, de nincs igazi átjárás közöttük. Én sok írót, költőt szeretek, ám más életet élünk. Közös felolvasásokon szoktunk találkozni, akkor érzem úgy: nekem is vannak kollégáim, mint más normális embernek. De az írás azért elég magányos dolog.

- Alkotónak nincs köze a közélethez, társadalomhoz?

– De, nagyon is! Csak más szinten. Regényem, A keresztanya a falvak rendszerváltás utáni szétveréséről mesélt az irodalom nyelvén. Az egyik politikai oldal jobban szerette, a másik kevésbé.

- Idegenből című verséből árad a hazaszeretet. Persze némi iróniával, bánattal átszőve. Történhetne itt bármi is, maradna?

– Egy éve vesztettem el az édesanyámat. Volt olyan szakasz a betegségében, amikor már nagyon nem volt jól. Nem is úgy nézett ki, mint ahogy emlékezni szeretek rá. Hagytam volna magára? A szeretet együtt jár a felelősségérzettel. És persze a reménnyel.

Idegenből

Én nem tudok már rajta kívül élni.
Golyónyomok a házai falán,
nagyapám vére, nagyanyám futása
van a téglákba égetve talán,
ahogy belém a légópincék mélye,
a szirénázó halálfélelem.
Nappal mintha elengedne, de éjjel
leül az ország, és mesél nekem.

Szájából etet, énekével altat,
és tréfálkozik, mikor nagybeteg,
láttam gyengének, láthattam erősnek,
s bár hagyná, de én túl nem léphetek
testén, mit száz évek szabdaltak széjjel,
emlékein, mit idehord a szél,
kell, hogy szeressen, és kell,
hogy szeressem,
ha meghallom, mit álmában beszél.
Pora is kell, mi ingeim nyakára,
cipőmre, hajam szálára tapad,
más ölében csak idegen lehetnék,
ő ismer, és magamnak visszaad.

Szép hölgy, Európa, hiába tárod
elém minden résed és hajlatod,
csábít, mit kínálsz, űz hozzád a vágyam,
s beléd hatolni képtelen vagyok.
Kapudhoz érve lelohaszt a szégyen,
ne hidd, hogy hűségem nem átkozom,
míg újra s újra megtermékenyítem
csúf kis hazám, imádott asszonyom.

Kiss Judit Ágnes 1973-ban született Budapesten. Az ELTE-n 1997-ben végzett magyar szakon, majd 2003-ban drámatanári diplomát szerzett a színművészeti egyetemen, két évvel később a pécsi egyetem zeneművészeti karának oboa szakán is oklevelet kapott. Rendszeresen publikál verset, prózát irodalmi lapokban. Költeményei antológiákban is megjelennek. Díjai: Junior Parnasszus díj (2006), Mozgó Világ-nívódíj (2006, 2007), Artisjus-díj (2007), Déry
Tibor-díj (2008).