Várjon Dénes: Szent dolog – Kocsis Zoltán halálára
Bevallom, csak keresgélem a szavakat, teljesen felfoghatatlan és hihetetlen, hogy Kocsis Zoltán elment. Amióta kisgyermekként először hallottam róla, majd később, mikor már személyesen is figyelhettem zeneakadémista diákként, mindig azt éreztem: itt van egy ember, aki mindig erősebb a körülményeknél, akire az élet bizonyos törvényei egyáltalán nem is vonatkoznak.
Nem voltunk szoros kapcsolatban – az élet másképp hozta –, és nem voltam a növendéke sem, mégis, tanulóéveimet nagyon jelentősen meghatározta a jelenléte. A nyolcvanas évek elején, amikor 12 évesen a Zeneakadémia Előkészítő tagozatára kerültem, Kocsis Zoltán szinte bent élt a ház falai között. Alig tudtunk úgy belépni az épületbe, hogy ne találkoztunk volna vele.
MTI Fotó: Oláh Tibor
Valahogy úgy éreztem, nem csak a saját növendékeit, hanem mindannyiunkat tanított. Felbecsülhetetlen kincs volt, hogy megosztotta a fiatalokkal, éppen mivel is foglalkozik, az, hogy mindig szívesen beszélgetett velünk, hogy behívott minket és megmutatta, hogy előző nap a Tűzvarázsból készített éppen egy új átiratot, vagy hogy miként képzeli a Mesterdalnokok-nyitányt vagy éppen Debussy A tenger című művét. Mi pedig csak bámultunk, hogy igenis van olyan, hogy valaki mindent tud, mindent ismer, mindent játszik – és mindenről ennyire határozott a véleménye. Azt hiszem, mindenkinek valahol ő volt a példaképe, alig vártuk a koncertjeit, a szezonról szezonra érdekesebbnél érdekesebb programokkal. Hihetetlenül pezsgő volt az élet akkoriban a Zeneakadémián, és ezt nagymértékben ő határozta meg. Rengeteg koncertélmény jut eszembe, Brahms f-moll szonátájának megrázó előadása, a kései Liszt-művek, a Nagy koncertszóló vagy éppen a Norma-fantázia elképesztően virtuóz, ugyanakkor komoly, az eredeti mű szellemét megidéző interpretációja. Lehetetlen is volna felsorolni, hiszen csaponganak bennem az emlékek, a Debussy-művek, Chopin Polonéz-fantáziája a Kurtág-darabok, a Rachmaninov-zongoraversenyek és természetesen Bartók Béla művei.
Mindig azt éreztem vele kapcsolatban, hogy a zongorázás, a dirigálás, a zeneszerzés, a szerkesztői-írói munka és minden más tevékenysége egy nagy egész része és minden kiegészíti egymást. Valami egészen fantasztikus rendszerben működtek nála a dolgok: mindent rögtön összefüggéseiben látott, kontextusba helyezett, és ezt rendkívül plasztikusan és érzékletesen meg is tudta fogalmazni.
A közelmúltban kezembe akadt egy vele készített régebbi interjú, ahol erős kritikával beszélt a „bulvárgenerációról", amelynek már semmi sem szent. Azt hiszem, ez a mondata is kifejezte annak a lényegét, amelyet az utána következő generációkra hagyott: azt, hogy a zenével való foglalkozás igenis szent dolog. Nem lehet, illetve nem érdemes, csak végtelen alázattal, soha meg nem szűnő kereséssel és kíváncsisággal, a szerzők és műveik iránti odaadó szeretettel csinálni. Végtelen maximalizmusával egész életében ezt szolgálta, óriási tudása iránytűt és mércét jelentett-jelent.
Nyugodjék békében.
