Vári Éva rózsái

Tévedés, hogy valaki akkor lesz Kossuth-díjas, amikor megkapja. Van, aki már régóta az, holott még nem kapta meg, és olyan is van, aki mire megkapja, már nem az. Ez utóbbit most nem fejtem ki, mindenesetre Vári Éva már akkor Kossuth-díjas volt, amikor többször nem kapta meg, pontosabban többször nem adták oda neki. És nem azért, mert nem érdemelte meg (mióta osztják a díjakat érdem szerint?), hanem CSAK. Úgy döntöttek. Többször. Kik? Akik döntenek. Ezt írtam két évvel ezelőtt, amikor a Hat hét, hat tánc című előadásban láttam: „Vári Éván nem lehet kifogni. Õ túl sokat tud az életről is, a színházról is ahhoz, hogysem hajlandó legyen elúszni a könnyek tengerén, inkább könnyedén és fölényesen táncolja el mind a hat táncot, jól ismeri a figurákat, ahogy azoknak a politikusoknak a kihátráló sasszéit is, akik – ha egyáltalán – szintén csak néznek, de nem látnak, amikor a díjakat osztogatják.”
Ennyivel tartozunk neki. Hogy ezt újra leírjuk. Ez a minimum.

Vári Évával az a baj, hogy „vidéki”. Sok évet lenyomott anélkül, hogy észrevették volna. És később sem lett celeb, nem osztotta az észt, nem parádézott televíziós zsűrikben. Megelégedett azzal, hogy játszik. Jól játszik. Különleges minőséget produkál. Ez sokáig kevésnek bizonyult.

Már 1991-ben Kossuth-díjas volt, amikor Serafina Delle Rosét játszotta A tetovált rózsában. Abban az évben újították föl az országos színházi fesztiválok gyakorlatát. Az első találkozót Kaposváron tartották. Engem kértek föl válogatónak. Tennessee Williams darabjának pécsi előadását miatta válogattam be a programba – nagyszerű volt benne. Akkoriban (is) a színész színházáról harsogott a szakma. Hogy az milyen fontos. Le a rendezőuralommal! A szakmai zsűri le is fricskázta a Jeles András rendezte avantgárdot (Valahol Oroszországban), amelyet szintén beválogattam. Annál jobban csak a színészszínházat utálták, A tetovált rózsát. Merthogy kommersz. (Akkortájt Williams volt a kommersz. Micsoda idők!) Azt nem díjazták, hogy Vári Éva milyen tökéletes empátiával és finom humorral, érzékien, életerősen és ironikusan alakítja a férjével eltöltött érzéki éjszakák emlékét őrző özvegyet. (Egyébként a találkozó díjainak zömét a Leonce és Léna, Eszenyi Enikő első rendezése söpörte be, amelyre szintén erőszakkal kellett kipofozni a figyelmet a meghívással az erős ellenszélben és még erősebb lekicsinyléshullámban. De ez egy másik történet kezdete...)

Ami a Williams-karakter és Vári Éva rejtelmes viszonyát illeti, „a rózsák Serafinája” erotikusan túlfűtött begyes özvegy – aktuálisan férfi nélkül. A patológiaérzékeny szerző egészséges hősnőjét férje halála dönti nekrolátriába. A nekrolátria (halottimádás) négyezerháromszáz átszeretkezett éjszaka utóhatása. A szám pontos, a szexuális bódulattól révült fiatalasszony listát vezetett szeretkezéseikről. A színésznő arra is képes volt, hogy fantáziánkban megteremtse a maffiózók által likvidált szeszcsempész figuráját, aki nem jelenik meg (hacsak úgy nem, hogy hamvai urnába helyezve kegytárgyként foglalják el a főhelyet a szerelmi emlékek oltárán). Délolasz macsó – a darab Új-Mexikóban, a szicíliai kolónián játszódik –, borostával és átizzadt atlétatrikóban: ez a virtuális kép tükröződött Vári Éva tekintetében. Közelről talán még a fekete rózsákat is láthattuk volna, amelyeket a bálványozott férj stigmatizált képzeletben felesége testére. Az irodalmias fülledtséget, amely nem volt idegen a szerzőtől, a színésznő latinos színekkel oldotta. Csiklandóssá tette az epekedést, frivollá az elfojtást, amely gátat szabott az új hím közeledésére természetes jogait követelő ösztönnek. Vári Éva teljes pompájában virágoztatta ki – nemcsak a fekete rózsát, hanem színészetének lényegét. Azt, hogy kiegészítő színekkel játszik. Az érzelgősség mögött ott van a humor vibrálása. Az édesség mögött a fanyarság. Az ellágyulás mögött a sprőd anyag. A tragikum mögött a groteszk. A hősnő mögött a közönséges nő.

Pár éve volt még egy rózsája, az orosz falucskában született, a varsói gettót túlélő, az Exoduson Amerikába hajózó s ott végképp magára maradó Rose, Martin Sherman monodrámájának hősnője, aki úgy meséli el az életét, hogy az nemcsak az ő története, hanem a 20. századé is. Ez beszélgetőszínház volt, noha csak a színésznő beszélt, de úgy, hogy a nézők némán is szemtől szembe válaszolhattak, a tekintetükkel, a karnyújtásnyi közelségükkel, a lelkükkel mintegy. Állj, mielőtt szentimentálisak leszünk! Vári Éva sem volt az, ellenkezőleg, érvényesítette sajátos szaunaeffektusát. Tűzforróból jéghidegbe, izzasztásból dideregtetésbe, sírásból nevetésbe. Az utóbbinak már nincs köze a szaunához, annál inkább az ellenpontozás képességéhez. Soha nem elmerülni az érzelmekben, inkább megmutatni színüket és visszájukat. Nevetni a sírókkal, és sírni a nevetőkkel, ahogy Brecht kívánta. Elmenni a döbbenetig, aztán a meredély szélén megfordulni, és csinálni egy flikflakkot. Vagy piruettet. Vári Éva színészete csupa édes-bús piruett. Énekkel és tánccal is, ha úgy hozza a sors – abban is profi.

Legutóbbi sikerszériájában, a Hat hét, hat táncban épp ezekkel brillíroz (meg Kulka Jánossal). Szerepe szerint a bigott lelkész özvegye, akinek most jött el az ideje, eddig nem borulhatott virágba szikkadt férje mellett. Most hirtelen kilép a régi életéből, ahogy egykor, a darab végére Serafina delle Rose is. Itt most Lilynek hívják. Liliomnak.
De mi rózsát szórunk a lába elé.