Vakfolt lett a kultúra – Hegedűs D. Géza: Nem csak gazdasági hasznot hajtó lények vagyunk

– Mit csinál március 15-én?

– Elmegyek a Kis-Svábhegy Pethényi lépcsőjéhez, s ott a hegy oldalában nyugvó Kovács J. 1848-as honvéd sírjára teszek egy szál virágot.

– Ki volt az a Kovács J.?

– Egy honvéd, egy közkatona a sok közül, aki 1849 tavaszán, Buda ostromakor Görgey seregében szolgált, és egy Habsburg-ágyúgolyó végzett vele. Ráday Mihály 1989 óta minden március 15-én elhívja barátait, a környék lakóit, a közeli iskola diákjait, és velük együtt ünnepelek, emlékezek én is, egy ismeretlen forradalmár sírjánál. Aki lehetett egy alföldi parasztgyerek vagy egy pesti jurátus, puskaport sohasem szagoló civil legény, de akár egy harcedzett, tapasztalt katona is, akit a családja várt otthon. Ő – sok-sok ezer ismeretlen társával együtt – értünk halt meg. A mi szabadságunkért.

– Önnek mit jelent a szabadság?

– Van az embernek egy belső szabadsága, és van a bennünket körülvevő környezeté, világé, amely nemzetekből, kisebb vagy tágabb közösségekből és az azokat összekötő, esetleg szétválasztó gondolatrendszerekből, szemléletekből, szokásokból, kultúrákból áll össze. Én belül teljesen szabad vagyok. Megadatik a kíváncsiság végtelensége, a gondolataim, a lelkiismeretem, illetve a testem és a szellemem, fantáziám szabadsága. Szabadságomban áll kiteljesíteni magamat a hivatásomban úgy, hogy a valódi teljesítmény estéről estére sikerélménnyel párosulhat. Spiró Györgytől idézek, aki azt mondja egyik írásában: nem szeretem azokat a gajdolókat, akik arról jajonganak, hogy milyen rossz nekik ma, mert ezt erkölcstelennek érzem az elődeinkkel szemben, akik valószínűleg rosszabb, nyomorúságosabb helyzetben léteztek, mégis nekik köszönhető, hogy élünk és itt vagyunk.

Fotó: Merész Márton

– Vannak olyan személyiségek, akiknek a magyar történelemben betöltött szerepét, tetteit, gondolatait, könyveit a jelenkorban különösen érvényesnek tartja?

– Nem vagyok történész, de négy, az én értékvilágomhoz is közel álló és történelmi szempontból szerintem kiemelkedő személyiség gondolatait hordom magamban. Az egyik Széchenyi István, aki gyakorlatilag berekesztette a középkort, Kossuth Lajos megnyitotta az újkor kapuit, Eötvös József és Deák Ferenc pedig oktatási, kulturális és jogi-alkotmányos értelemben lefektették a modern polgári világ alapjait, vagyis szabadságunk lehetőségeit kodifikálták. De most találkoztam egy csodálatos könyvvel, ami Löw Immanuel, az 1854-ben született és 1944-ben, a poklok poklának idején meghalt egykori szegedi főrabbi korszakosan nagy szellemi beszédeit tartalmazza, a címe Virág és vallás. Az ő atyja, Löw Lipót a szabadságharcban rabbiként, tábori lelkészként szolgált, ezért később bebörtönözték. Löw Immanuel összegyűjtött beszédeiben a szabadelvű létezés reprezentánsaként gyakran hivatkozott nagyjainkra. Azt írta, hogy ő a parlamentben mindig Széchenyivel, Kossuthtal, Eötvössel, Deákkal kezdené a névsorolvasást. Ha fizikai valójukban már nem lehetnek is jelen, a szabadság jegyében létrehozott polgári jogrend megalkotóiként, kodifikálóiként irányadó szellemüknek, homo eticus, homo politicus lényüknek ott kellene lennie a parlamenti padsorokban.

– Mit gondol, a mostani Országgyűlésben jelen vannak?

– Pilinszky János fogalmát kölcsönvéve jó volna, ha mindennap ez lenne az „irányultság”. Azt gondolom, hogy az ő életművük, emberi minőségük, önzetlenségük és hazafias szenvedélyük követésével juthatnánk el az emberi minőség olyan fokára, amely révén az itt élő sokadalomnak, polgároknak értelmes életet, megőrző, kiteljesítő kultúrát, önazonosságot lehetne adni.

– Az ön egyik legsikeresebb önálló estje a Hallgatni akartam, amely Márai gondolatait tárja elénk. Márai szerint azzal, hogy Hitler bevonult Ausztriába, a régi, klasszikus Európa elveszett. Előkerült már?

– Hadd válaszoljak Máraival: „Minden hétköznapi tapasztalat arra biztat, hogy reménykedjek. A polgár még nem mondta ki az utolsó szót az emberi világban. Ezt hiszem, ezt remélem! És elsőre tudom, milyen nehéz lesz ezt a reményt bizonyítani.” Márai ezt az ötvenes években vetette papírra Nápolyban, az emigrációban. Akkor egy összeomlott, szétzúzott, kettéhasadt világban éltünk, a hidegháború kellős közepén. E hasadási folyamat következtében volt kénytelen száműzetésbe vonulni ő is, mert megérezte, hogy a mi hazánkban egy olyan diktatúra évtizedei következnek, amibe ő biztosan belepusztulna. Ugyanígy kiközösítették az itthon maradt Hamvas Bélát, nem juthatott szellemi munkához, ő a belső emigrációt volt kénytelen vállalni. Márai külföldön írta a naplóit, rendületlenül magyarul, Hamvas a családjától távol, vidékre kényszerülve, a kenyeret adó fizikai munka mellett, itthon vetette papírra korszakos esztétikai, szellemtörténeti, szépirodalmi, filozófiai írásait.

Fotó: Merész Márton

– A polgári lét tragikumának két különböző útja nagy szenvedések és igazságtalanságok árán is múlhatatlan értékek teremtéséhez vezetett.

– Tudja, hogy a magyar történelem folyamatában szerintem mi a tragikus? Az, hogy szakadékok tátonganak a korszakok között, s a folyamatosság időről időre megszakad. Más kultúrájú népek folyamatosságban fejlődtek, polgárosultak, a szellemi-kulturális értékeket természetes módon integrálták magukba. Kodály Zoltánról közvetlenül a halála előtt készített egy portréfilmet a brémai televízió. A német riporter nem értette, hogy ha él itt egy ilyen korszakos zeneszerző, mint Kodály, aki egész életében csak komponálhatna, mint ahogy a kollégái az egész világon, ő meg Magyarországon a művészi, az alkotómunka mellett tanít a Zeneakadémián, kutat a tudományos akadémián, népzenét gyűjt, az iskolai zeneoktatás módszertanát tökéletesíti, koncertezik. Kodály azt felelte, hogy itt nagy felelősség hárul minden alkotó, tudós főre, mert az ország a történelme során szellemi értelemben is gyakran kivérzett, és így az értelmiségiek legjobbjait sűrűn elvesztette, akik elpusztultak, az ország elhagyására kényszerültek, börtönbe kerültek, belső emigrációba vonultak. A mi kultúránk hiánykultúra. Így a Magyarországon élő szellemi embereknek a hivatásuk mellett a hiány pótlásán is folyamatosan dolgozniuk kell, gyakran versenyt kell futniuk az idővel, olykor három ember feladatát magukra vállalva. Nálunk 1541-től török uralom volt, utána Habsburg-fennhatóság, majd jött az első világháború, ezt követte a vörösterror és annak megtorlása, a fehérterror, a Horthy-korszak alatt bevezették a zsidótörvényeket, az 1941 augusztusában kihirdetett harmadik törvény gyakorlatilag feljogosított a rablógyilkosságra, a zsidóság teljes kiirtására. Emberek sokaságát hurcolták el, végezték ki, aki tudott, emigrált. A második világháborúban, miközben a koncentrációs táborokban elpusztítottak félmillió magyar zsidó állampolgárt, az orosz fronton, a voronyezsi frontszakaszon elvérzett, elfagyott, fogságba esett kétszázezer magyar baka és tiszt. A háború után megcsillant a polgáriasodás fénye, aztán irgalmatlanul szélsőséges, rettenetes, az emberi méltóságot megalázó diktatúra alakult ki. Az 1956-os forradalom reménye után újabb megtorlás következett, 1989-ben megnyílt az esély a nyitott, demokratikus, szabad világra. Sokan hittük, hogy a társadalom érti Széchenyit, aki a köz erejét a tudós, kiművelt emberfők sokaságában látta.

– Csalódtak?

– Most olvastam az MNB 2030-ig szóló növekedési programját, a 330 pontot, amiben a jövőépítő szándékok fogalmazódnak meg. Egyetlen mondat sincs benne a kultúráról. A kultúra valamiféle vakfolt azok szemében, akiknek pénzük, potenciális lehetőségük van az ország jövőjének formálására. Ez a tervezet úgy tekint az emberi társadalomra, mintha csak gazdasági és ipari hasznot hajtó lények lennénk mi, emberek. Holott gazdag és differenciált lény az emberi személyiség, nemcsak lekövetői vagyunk valaminek, hanem teremtői, létrehozói. Elvileg és időlegesen lehet mesterségesen kreálni egy világot, egyfajta irányítottsággal, de a mi világunk mégiscsak belülről születik, az emberek tehetsége, ereje, szorgalma, akarata és jelleme révén.

– A színészi létforma igen változatos. Ön nagy sikerrel játssza a Hamletben Claudius szerepét. Ezt az antihőst vizsgálva mire jutott: honnan ered a hatalomvágy, és van-e határa?

– Amikor egy nagy léptékű negatív karakterrel találkozom, abból indulok ki, hogy valakik őt is szeretik. Claudiust szerelemmel szereti Hamlet anyja, Gertrud. Mi lehet a frusztráció, az elfojtás oka, amely odáig szenvedélyesíti Claudiust, hogy bátyja meggyilkolására is képes lesz? Claudius, ez az érzéki szenvedéllyel telített férfi második fiú volt csak a családban, bátyja volt a király. A hatalomvágy sokszor kisebbrendűségi érzésből fakadó, irgalmatlan erejű felszabadított belső energia, ami torzít, kompenzál, ezért képes arra, hogy megragadja, kiteljesítse és mindenáron megtartsa a hatalmat.

– Március elején mutatták be a Vígszínházban a Premiert, amelyben a rendezőt alakítja. Megértő, atyai, lelki segítője a főszereplőnek, az ünnepelt, de a háttérben konfliktusaival küszködő színésznőnek. Mennyire ismerője a női léleknek, mennyire fontosak az életében a nők?

– Olyan közegben szocializálódtam, ahol állandóan sok-sok nő vett körül kicsi gyerekkoromtól kezdve. Ennek volt szomorú vetülete is, apám mindig úton volt a munkája miatt, így csodálatos anyukámmal, két lánytestvéremmel voltunk együtt a legtöbbet. Egy utcában lakott a szélesebb rokonság, nagyszülők, nagynénik, özvegyek, pártában maradt vénlányok. Egyetlen fiúként rengeteg gyámolítást, dédelgetést, gyöngéd élményt kaptam, sokat tanultam a nőiségből. Esténként együtt simították a dohányt, fosztották a mentát, járt a kezük, és közben micsoda történeteket hallottam! Szőtték a szerelmi szálakat, kitalálták, hogy az éppen eladósorba került lányt kivel kéne összeboronálni. Most is nőkkel, a feleségemmel és két lányommal élek együtt, meggyőződésem: nőnek születni az egyik legfenségesebb dolog a világon. Jobb lenne a világ, ha a nők a férfiakkal egyenrangú irányítói lennének a társadalmi létünknek.

– Tavaly két filmben is szerepelt, az egyik szakmába vág, Sándor Pál Vándorszínészek című alkotását átszövi a humor. Személyiségének mennyire fontos része a humor?

– Ó, hát én nagyon nevetős ember vagyok. Érzelmes is, szenvedélyes is, meditatív, szemlélődő, de a nevetés számomra az egyik éltető erő, imádok vígjátékokban játszani, és öröm egy-egy komédiát is megrendezni. A humor a szellemi immunrendszerünk legfontosabb része, vitaminja. Nemsokára próbálni kezdem Ilf–Petrov Tizenkét székét. Olvasom a szövegkönyvet, és hahotázok rajta.

– Valahol azt mondta: a színháznak mindig kortársnak kell lennie.

– A klasszikus, régi műveket sem szabad múzeumi, archeológiai tárgynak tekinteni, az évszázadokkal korábban született darabokat is úgy kell olvasni, játszani, új formába önteni, mintha most vetették volna papírra. Így lesz kortársunk Shakespeare vagy éppen Molière.

– A hentes, a kurva és a félszemű című Szász János-filmben egy hentest játszott, amiért a filmkritikusok az év legjobb férfi alakításáért járó díjat önnek ítélték. Mi érdekelte önt a megtörtént gyilkosságból származó hentes figurájában?

– Egy hatalmi helyzetben lévő, magányos, szeretetéhes alak ez a brutális hentes. Hatalmának a határa az érzelmi kiszolgáltatottság, a szerelem. Azt nem tudja befolyásolni, azon nincs hatalma, annak a rabja lesz, és az a halálos csapdája, hogy amíg a szerelme be nem teljesül, addig nem tudják kiiktatni az élők sorából. Amikor a vágya teljesül, már elpusztíthatóvá válik.

– Ön rengeteg létformát élt meg a színpadon és a vásznon hosszú pályafutása alatt. Van-e közöttük olyan, amivel elcserélné valóságos életét?

– Nincs. Már csak azért sincs, mert ők mind az én részeim. Ők mind én vagyok.