Utolsó taps Erland Josephsonnak

Néhány évvel ezelőtt, a Dramaten színpad mögötti társalgójában, egy fiatal színész lépett oda, az akkor már a Parkinson kórtól kerekesszékbe kényszerült Erland Josephsonhoz. Óvatosan hozzáhajolt s megkérdezte, hogy van. Mire Erland dörgő hangon felkiáltott: Nagyszerűen! Hogyan másként, hiszen otthon üldögélt. A színházában. Melynek színpadáról vasárnap végleg távozott.

2012. február 29., 14:44

Amint azt egyik önéletírásában elmondja, gombaként kezdte pályafutását – hogy aztán az évtizedek során megszámlálhatatlan szerep találja meg benne gazdáját. A svéd nemzeti színházban – melynek 1956. óta volt tagja, s melyet 1966. és 1975. között igazgatott is –, mintegy 75 nagy szerepet osztottak rá. Amikor nem állt színpadon, filmezett, írt, dramatizált, rendezett. Életrajzi könyveivel együtt, mintegy huszonöt kötet került ki a keze alól.

Miközben az írott és mondott szavak e nagymestereként, irigylésre méltó volt kifogyhatatlan energiája és alkotókedve, puszta megjelenésével is képes volt magára vonni a néző figyelmét, amint szímpadra tette lábát – holott ő maga az alázattal adott játék, s a kis gesztusok embere volt. Lehetett az egy sajátos hangsúllyal ejtett szó, egy félmozdulattal vagy pillantással odatett jellemfestés. S maga a természetes egyszerűség, mindenben.

Nem létezett számára sem kor, sem idő – s mi is elhittük ezt mindig neki. Emlékezhetünk, amint a Dramaten egyik kisszínpadán, a kamaradarabra vett Rómeó és Júlia történetet – partnerével asztalnál ülve, mindketten túl a hatvanon – úgy szólaltatta meg, mintha az életben először történne velük – s velünk is – ilyen. Vagy ott az utolsó színpadi entré: már nyolcvanon túl, a Szultán titka mesemondójaként, csúszdán érkezett a nézők elé!

A svéd színház, s maga a stockholmi királyi nemzeti, aligha képzelhető el Erland Josephson nélkül. A Bergmannal való élethosszan tartó együttműködés alkotta karrierje vezérfonalát, mely összeköti az 1950-ben forgatott Öröm című filmet, az utolsó közös munkával, a 2003-ban készült Saraband-dal, s átível a 40-es évekbeli helsinborgi, majd a göteborgi színházon, a Dramatenig.

Közösen alkotott filmjeik tették Erland Josephsont világszerte ismertté. A Jelenetek egy házasságból a svéd köztelevízió számára készült, hogy egy akkori társadalmi vita tárgyát körbejárja... Ám Bergman forgatókönyve, Nykvist kamerája, s nem utolsó sorban Erland Josephson és Liv Ullman páros játéka a világmozi egyik leggyakrabban idézett darabjává tette. A korábban forgatott A farkasok órája (1968), A szenvedély (1969), majd a Suttogások és sikolyok (1972) Varázsfuvola (1975), az Öszi szonáta (1978), de még inkább a Fanny és Alexander (1982) adott lehetőséget finom és sokszínű gesztustárának megmutatására. Majd Liliana Caviani (Ami a jóság és a gonoszság mögött van), Philip Kaufman (A lét elviselhetetlen könnyűsége), Andrej Tarkovszij (Nosztalgia, Az áldozat), Szabó István (Hanussen, Találkozás Vénusszal), Peter Greenaway (Prospero könyve), Theo Angelopoulos (Odüsszeusz tekintete), Peter Brook (Cseresznyéskert), Liv Ulmann (Hűtlenek) rendezői kísérete mellett is.

Hat kötetben közreadott önéletrajzi írásaiban ugyanazzal a könnyedséggel emeli át színészetét szavakba, mint ahogyan a színpadon vagy a filmen megjelent. Miközben e szenvedéllyel borított, de laza köpeny alatt ott hordta az egész drámairodalmat. "Ha el tudod hitetni, hogy őszinte vagy, bármit el tudsz játszani." – mondta egyszer. Kívánhatnánk egyebet most, mint hogy a saját halálát is, így...