Ütésálló Don Quijote – Jordán, a színházcsináló
Be lehet húzni neki gyomrosokat, és túlteszi magát rajtuk. Nem állítom, hogy semmit nem vesz a lelkére, nem tud neki ripsz-ropsz felmenni a pumpa, nem rágódik, gyötrődik, tipródik semmin. De közben meg bámulatosan irigylésre méltó tulajdonsága, hogy akár a szó szoros értelmében totálisan képes elfelejteni, ha valaki rosszat tett neki, piszkoskodott vele, nemhogy megbocsájt, de gyakran nem is emlékszik rá. A közelmúltban is egy helyi potentát a szombathelyi Kulturális, Oktatási és Civil Bizottságban azt találta mondani, hogy elbeszélget vele, mert az általa igazgatott Weöres Sándor Színházban nem tetszett neki a Mohácsi János által rendezett Liliomfi. Trágárnak találta az előadást, úgy vélte, hogy magyar embernek az ilyen darab nem tetszik. Nagy tudású lehet, ha az összes magyar nevében mer kijelentést tenni, ezért Jordán nyilván rengeteget profitál majd a vele való diskurzusból.
Jordán nemcsak teremtett egy színházat szinte a semmiből, és kvalitásos társulatot gründolt hozzá, hanem az ország egyik legjobbjává is tette. Cserébe a kormányoldalon nem akarták meghosszabbítani a direktorságát. Színházigazgatók mellett ritkán tüntetnek, de érte volt tüntetés, a teljes társulat is kiállt mellette. Amikor a szombathelyi díszpolgársága megszavazásáról volt szó, valahogy, valami véletlen folytán, megint kormányoldalon, tán szórakozottságból, nem feltétlenül az igen gombot nyomkodták. De azért szerencsére megkapta. Most pedig itt ez az „elbeszélgetés”, mint egy rossz nebulóval. Amikor nem akarták meghosszabbítani a mandátumát, Törőcsik Mari azt nyilatkozta, hogy ő ezt nem érti, ezt az embert mindenki imádja, nem tudta felfogni, mi lehet a baj vele.
És hát tényleg nehezen is érthető. Jordán nem húz különösebben se ide, se oda, nem is tudom, hogy ismerek-e nála konszenzuskeresőbb és konszenzusteremtésre tényleg alkalmasabb embert. Ezt mutatja, hogy képes volt kiagyalni, kitalpalni a Pécsi Országos Színházi Találkozót. Aminek egyik megnyitóján volt valami tüntetésféle, már nem emlékszem, hogy miért, de ezúttal nem is ez a fontos. Akik felálltak a pulpitusra, azokat kifütyülték, kihurrogták a Széchenyi téren. Veszélybe került a megnyitó. Bizonyos ideig tartott a purparlé, aztán Jordán odapattant a mikrofonhoz, azt mondta, hogy „tán rám nem haragszanak ennyire”. Majd emlékezetéből elővette kedvenc költőjének, József Attilának egy, a helyzetre is rímelő versét, és mágikus erővel előadta. Őt meghallgatták, igencsak megtapsolták, és ezután már következhetett a megnyitó.
József Attila-szövegekkel felvértezve tényleg tud mágikus ereje lenni. Amikor a Radnóti Színházban tartotta a Szabad-ötletek jegyzékéből készült estjét, annyira a lelke mélyéből, olyan intim halksággal beszélt, hogy hiába kicsi a színház, valamennyi néző fülhallgatót kapott, hogy a leheletnyi hangfoszlányok is érzékelhetők legyenek. A költészet terjesztése amúgy is az egyik vesszőparipája. A szintén általa megteremtett Merlin Színházban, amit értelmetlenül zártak be, és szerencsére annyi korhadás után most helyrehoznak, működött a Merlin Kommandó, aminek oszlopos tagja volt. Nagyszerű verseket adtak elő rengetegszer, kiugró sikerrel, nívósan megzenésítve. Tuti, hogy temérdek fiatal ezeken az esteken lett költészetkedvelővé. Éppen Szombathelyen is, például, stadionnyi diákot késztetett arra, hogy ihletett irányításával kórusban szavaljanak verseket.
Jordán Tamás középen, Martinus szerepében Szombath András Szivárvány havasán - Köpönyeg és palást című drámájának próbájánMániája, hogy a színház nem csupán arra való, hogy előadásokat tartsanak benne. Kulturális központtá, találkozóhellyé is kell válnia, tevékenységének ki kell sugároznia az egész városra vagy akár az országra. Nem tudom, hová tették a szemüket azok, akik nem vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Jó, jó, nem a szabályos színészalkat, nem a nagykönyvben megírt hősszerelmes, öblös hanggal, nem is első pillantásra megjegyezhetően egyedi fazon, nem kiköpött karakterszínész. De a belső izzását, a lelkesültségét, a nehezen felülmúlható közlésvágyát, odaadását muszáj lett volna észrevenni akkor is, ha esetleg sok mindenben setesutának mutatkozott.
Hiszen ezek a tulajdonságok már ott voltak benne fiatalon, mérnökhallgatóként, amikor a legendás Egyetemi Színpadon még amatőrként vett részt emlékezetes előadásokban. És ott, első profi színházi otthonában, az amatőr mozgalmak eredményeit is részint magába olvasztó 25. Színházban. Itt játszotta el Don Quijotét, akit mintha rászabtak volna. És mivel a színház igazgatójának, Gyurkó Lászlónak az átiratáról volt szó, részint valóban rá is szabták. Utánozhatatlanul csillogó szemű, gyermekien naiv, tiszta lelkű, az igazságért tűzön-vízen át küzdő, rettenthetetlen hitű Don Quijote volt. És barázdált arcúan is ilyen maradt.
A kaposvári teátrum fénykorában teljesedett ki a színészete. A színház méltán legmesszebb visszhangzó, jókora nemzetközi sikert is elérő produkciójában, a Marat halálában ő volt Sade márki, aki szinte mindenben Don Quijoténak és Jordánnak is az ellentéte. Ő az értelmiségi cinikus, bármit kész megkérdőjelezni, akárminek kétségbe vonja az értelmét, nem hisz már semmiben, és hát szó sincs csillogó szemekről. Persze Jordánt is láttam már magába fordulóan, letargikusan, a kesernyés irónia sem távoli tőle. Szóval egyáltalán nem szuperhős ő, akinek a vészben még csak meg sem inog a lába.
Jordán Tamás Az Éjjeli menedékhely előadásán a Győri Nemzeti Színházban Nagy álma volt például, hogy a Nemzetit is olyan találkozóhellyé teszi, mint amilyen az Egyetemi Színpad és a Merlin volt. Ehhez fedetté akarta átépíttetni a színházhoz illeszkedő szabadtéri színpadot, amit soha senki nem használt semmire, mert annyira odahallatszik a közlekedés zaja, hogy jelen formájában alkalmatlan bármire is, a tervezés nagy dicsőségére. Ígéretet kapott arra, hogy ezt az álmát is megvalósíthatja, de átverték. Itt szeretett volna egy naphosszat nyitva tartó találkozóhelyet, ahová sok-sok programot eltervezett. Átverték. Ez is benne volt abban, hogy nem pályázott újra, nem akarta meghosszabbíttatni a mandátumát. Minden balhé, harag nélkül, példamutató barátságossággal adta át a színházat Alföldi Róbertnek. Azóta is barátságban vannak, végeérhetetlen sikerszériában játsszák, a hatalmas közönségigényre való tekintettel, rendre naponta kétszer is, a Rózsavölgyi Szalonban Az utolsó óra című darabot. Ebben az élete végén járó Freud, Jordán megszemélyesítésében, a nála jóval fiatalabb pszichológussal vitatkozik, akit Alföldi alakít. Szintén a Rózsavölgyiben, Jordán a Kései találkozásban, Molnár Piroskával, egy időskori, édes-bús szerelmi fellángolásról regél. És ugyanitt van egy nem szokványos standupestje is, amiben anekdotát halmoz anekdotára, meg kell pukkadni a nevetéstől, de mondókájába közbeékel igen komoly verseket is.
Néhány éve eljátszotta Szombathelyen Az ügynök halálának címszerepét. Ő, az örök bizakodó, a zsákutcába került, reményt vesztett, öngyilkosságot elkövető kisembert. Megrendítő volt. Igazi tragikus hős. Ha úgy tetszik, hősszínész.
2021. január végén jár le a mandátuma. Nemrég bejelentette, hogy nem pályázik újra. De azt viszont szeretné, ha fél évvel tovább lehetne igazgató, mert a színházban, ugye, nem évvel, hanem évaddal számolnak, és a szezon közepén nem szerencsés a direktorváltás. A legidősebb magyar színházigazgató az évei számát tekintve. A mentalitását, múlhatatlan kíváncsiságát, tettrekészségét nézve viszont az egyik legfiatalabb. Vérbeli színházcsináló, élesztőként erjeszti az érdekes folyamatokat maga körül, és miközben neki is vannak rigolyái, ő is tud csökönyös, nehéz ember lenni, ragyogó képessége van a remek társulat és a szeretetteljes légkör kialakítására.
